14. fejezet

Sziasztok! Szeretnék bocsánatott kérni azért, mert tegnap nem raktam fel az új részt. Kicsit elcsúsztam vele, remélem nem haragszotok nagyon. Kellemes olvasást!

 

Figyelemelterelés

„A figyelemelterelő dolgok és a szokások erősek, életünk könnyen elillanhat úgy, hogy csupán kevés maradandót hagyunk magunk után. Csak azok képesek időtlen célokat hatékonyan megvalósítani, akik alkalmazzák az ellenszert: nem feledkeznek meg szabadságukról és kedvező körülményeikről.” Ole Nydahl

Elijah meglehetősen bosszús arccal pillantott öcsére, miután Klaus a jól láthatóan zaklatott állapotban lévő Melody után sietett pár pillanatra szokás szerint nyugodt hallgatásba burkolódzott, aminek ezúttal haragos és feszült színezetet is öltött, ami az ő részéről merőben szokatlan volt, sőt mi több példa értékű. Tekintettel arra, hogy köztudottan ő volt családtagjai közül az, aki mindig minden esetben megőrizte a hidegvérét.

Ám, az, hogy Kol ilyesmire vetemedett túl ment ama bizonyos határon, amivel kapcsolatban úgy gondolta, hogy nemhogy átlépni, de mégiscsak a hátárán sem szabadot volna egyensúlyoznia egyiküknek sem. Öccse azonban heves természetéhez híven a végletekig elragadtatta magát. Ez persze csak idők kérdése volt, Elijah mégis hálás lett volna azért, ha ez soha sem következik be. Leginkább azért, mert bátyjuk reagálás egyértelműen azt mutatta, hogy a részéről ez még nincsen lezárva. Tehát a dolgok számukra nem igazán kedvező fordulatot vettek. Elijah tudta, hogy már igazán nem tud mit csinálni. Kol sértett büszkeségében tönkre tette azt, amit ő szépen óvatosan akart kideríteni.

Kol úgy érezte, hogy ezer érzés kavarja fel az érzékeit. Holott ő aztán nem volt az a fajta, aki bármikor is törődött volna ilyesmivel. Most mégis magában mérlegelve vette sorra ezeket és közben próbált nem nézni Elijah szemébe, mert véleménye szerint a szokott kimért tekintett helyett most csak feszültséget és szemrehányást pillanata meg bennük. Ami igazán kimutatta a helyzet súlyos voltát. Ugyanis testvére legyen szó bármiről még soha sem nézett rá ilyen tekintettel. Legalábbis ő nem érezte eddig ilyen fájó azt, hogy túlságosan messzire ment volna. Ez a helyzet azonban más volt és nem csak azért, mert ezer év után most először kerültek olyan helyzetbe, hogy sógornőjük legyen.

A fiatalabb ős sorra vette az érzéseit. Először is a sértettséget. Tisztában volt vele, hogy nagyon is hajlamos rá és mégis most úgy vélte, hogy ez az egyébként megszokott érzelem sokkal több feszültséget kelt benne, mint eddig bármikor. Természetesen nem először fordult elő vele az sem, hogy valaki valamilyen nem tetsző dolog miatt összeszólalkozott vele. Még a tettlegesség sem zavarta, bár el kellet ismerni, hogy igazán megalázó volt, hogy egy nő, akinek semmilyen természetfeletti ereje nincsen eltörte az ő csodálatos orrát. Ami szerencsére nem szenvedett maradandó károkat. E pillanatban igazán nem gondolt arra, miszerint testvérei ugyan úgy részesei voltak ennek a felemelő érzésnek.

A legborzalmasabb az érzelmek kavalkádja közül mégis a bűntudat és a megértés voltak. Kol egyiket sem érezte valami gyakran, sőt szinte soha. Tekintettel arra, hogy családja többi makacs tagjához hasonlóan igazán önző volt. Azért persze volt kivétel, név szerint Elijah, de hát ő mindig is különc volt még közöttük is.

Bűntudatott érzett azért, mert Melody-nak olyan emlékébe pillantott bele, amihez testvérének semmi köze nem volt. Ergo őt tökéletesen hidegen kellett volna, hagynia a lány múltja. Elvégre nem ő volt az első és remélhetőleg nem is az utolsó, akinek a fejében olvasott, mégis úgy érezte ezúttal hatalmas hibát követett el azzal, hogy ilyen módon indiszkrét volt és minden áron tudni akarta Klaus és Melody házassága mögött meghúzódó okokat.

A megértés volt a másik, ami végtelenül meglepte őt. Igazán nem mondhatta róla senki, hogy valaha is figyelemmel lett volna mások érzelmi állapota iránt, nemhogy még együtt is érezzen velük. Melody-nak valahogy mégis sikerült elérte ezt. Leginkább azért, mert a lány múltja kísértetiesen hasonlított az övére, valamint ebből adódóan a testvéreire is. Mivelhogy az ő szüleik is éppoly kegyetlenek és könyörtelenek voltak, mint a lányé. Persze Melody anyjával ellentétben Esther soha sem verte őket. Ez volt az egyetlen jó pont, ami Kol valaha a javára tudott írni. Mikael viszont szinte minden pontban megegyezett a lány apjával. Azzal a kivétellel, hogy apjukban volt annyi becsület – ami valljuk be mindig is túltengett benne – miszerint nőt csak legvégső esetben ütött meg. Persze azért néhanapján ez sem állította meg és mondhatni fékezhetetlen volt. Tehát Kol igazán megértette, hogy sógornője miért is hozta meg azt a döntést, hogy elhagyja a szülői házat, és a megpróbálja megtudni a saját útjának lényegét. Legyen ez bármennyire is nehéz feladat.

• Kol nem lehetett volna, hogy ne csinálj ostobaságot? – törte végül meg a csöndet Elijah meglehetősen korholó hangsúlyt megütve.

• Persze, az, hogy eltört az orrom senkit sem érdekel – jegyezte meg Kol duzzogva. Holott tudta, hogy igazán rászolgált és csak magában köszönheti.
• Emlékeztetnélek rá, hogy mind éreztük és elhiheted, hogy nem igazán sajnállak – felelte Elijah figyelmeztetően. Ezzel is jelezve, hogy nem áll szándékában babusgatni testvérét az őt ért sérelmek miatt.
• Csak meg akartam tudni, hogyan ismerkedtek meg – mormolta a fiatalabb ős olyan hangon, ami akár mentegetőzésnek is beillet volna. Amikor rájött, hogy mit mondott morcosan az ablak felé fordult. Tudta, hogy addig nem szabadul amíg Elijah egy alapos fejmosásban nem részesíti, mégis nem akarta kimutatni, hogy hibázott. Így tehát egy fajta rá nagyon is jellemző daccal várta az elkerülhetetlent.
• Kol, figyelj rám megértem az érzéseidet, bár a módszered nem volt éppen a legalkalmasabb… - kezdte az idősebb ős dorgálóan. Úgy vélte szükség van arra, hogy elhamarkodottan cselekvő öccsével megértesse milyen hatalmas hibát is követett el. Erre véleménye szerint azért volt feltétlenül szükség, hogy még időben orvosolni tudják és megtegyék a szükséges lépéseket a békés megoldás felé. Vagyis Kol tegye meg őket és lehetőleg még azelőtt, hogy Klaus szabadjára engedné azt a vad dühöt, ami a felesége megsértése miatt lobbant fel benne. Elijah bátyjuk helyében hasonlóan érezne, mert tényleg van olyan, amit nemhogy könnyű, szinte lehetetlen megbocsátani. És sajnálatos módon az, amit Kol elkövetett az utóbbi kategóriába volt sorolható. Elijah remélte, hogy azért nem lesz teljesen felesleges azt, amit mond, mert öccse hajlamos volt arra, hogy ne figyeljen fel olyan intésre, ami nagyon is a hasznára vált volna.
• Köszönöm a kritizálás, de az együttérzésednek sokkal jobban örülnék – pufogta Kol továbbra is játszva a szerepet, miszerint az előbb azzal a bizonyos orrtöréssel neki a lelkébe gázoltak, méghozzá igen fájdalmasan. Szája sarka megrándult egy pillanatra mikor arra gondolt, hogy nemcsak ő, hanem testvérei is ugyan úgy részesei lehettek Melody dühtől kemény, és mégis olyan határozott ütésével járó érzésnek. Mert az, hogy nem egyedül osztozott eme felemelő élményben némileg vigyorgásra késztette Kolt. Ám ez nem tartott sokáig. Főleg, mert egyre erősödött benne az a fránya bűntudat és megértés. Amik kapcsán hirtelen rájött a hidegrázás holott kellemesen meleg volt a villában.
• Én meg annak örültem volna, ha nem viselkedsz felelőtlenül. Ez is azt mutatja, hogy nem minden alakulhat a szerint, ahogy mi szeretnénk – jelentette ki Elijah tárgyilagosan. - Csoda, hogy egyáltalán még itt vagyunk és nem egy koporsóban – tette hozzá elkeseredetten. Szinte látta maga előtt, hogy újra ott fogják végezni attól függetlenül is, hogy Esther éppen meg akarja ölni őket.
• Nik nagyon mérges ugye? – motyogta Kol bánatosan. Az, hogy mérges volt Klausra a korábban törtnek miatt és igencsak hajlamos volt arra, hogy keresztbe tegyen neki még nem feltétlenül jelentette azt, hogy szeret vele haragban lenne.
• Szerinted? – kérdezte az idősebb ős fáradtan a halántékát masszírozva. Ilyen pillanatokban igazán nem esett nehezére elhinni, hogy öccse mennyire gyerek még bizonyos értelembe.
• Nos, tekintettel arra, hogy az előbb néztem bele a felesége legrosszabb emlékeinek egyikébe nem lehet túl boldog – jegyezte meg Kol lemondóan, mert tudta, hogy ezt nehéz, ha nem lehetetlen lesz helyre hoznia.
• Véleményem szerint még finoman fogalmaztál – jelentette ki Elijah kimérten.

• Azt mondta, hogy Nik is egyedül van, mint ő… Pedig mi mindig ott voltunk mellette – mondta Kol pár perc múlva mintegy a saját maga igazán állítása érdekében még hevesen bólogatott is hozzá. Az ő egyértelműen Melody-ra utalt.
• Kol ne mondj olyat, amit te sem gondolsz komolyan – intette le öccsét Elijah nyugodtan. Mert tény, ami tény Klausszal való kapcsolatuk egyiküknek sem volt éppen felhőtlen. Ez leginkább arra volt visszavezethető, hogy bátyjuk igazán érdekes nézeteket vall arra vonatkozóan, hogy hogyan is kell őket megvédelmezni. Mert valljuk be testvéreinek egyáltalán nem volt kedvére való az, hogy rövidebb, avagy hosszabb ideig egy kényelmes, ámde ettől függetlenül azért mégiscsak koporsóban voltak elhelyezve. Elijah nagyon is tisztában volt azzal, hogy nem igazán voltak Klaus mellett, főleg nem a szükség óráiban. Vagy ha ott is voltak, akkor sem tudták éreztetni az érzéseiket a másik felé. Mert lehetek ezer évesek, ha az idő nem tanította meg nekik azt, hogy az érzések végtelenül fontosak és a másik felé való hűséget és szeretett ki kell mutatni. Legalább minimális szinten. Ők azonban egyszerűen képtelenek voltak rá. Akkor is, ha ezzel segíteni tudtak volna egymáson.
• Nos, ha neked úgy jobban tetszik, akkor ott voltunk azt az egy-két alkalmat leszámítva, amikor pont más dolgunk volt – korrigálta magát Kol meglehetősen idegesen. Igazán utálta néha, hogy Elijah szinte megkövetelte a precizitást legyen akár lényegesen fontos, akár valamilyen csip-csup kis ügyről szó, amit még említeni sem lett volna érdemes. - Vegyük rögtön a mi remek kis koporsóinkat – tette hozzá még gyorsan a fiatalabb ős. Arcán lehetett látni az e miatti indulat mérges nyomait. Igazán nem akart arra gondolni, hogy ő valaha is cserben hagyta volna Klaust és ezért felhozta azt az érvet, ami véleménye szerint soha, vagy legalábbis még jó ideig nem fog tudni megbocsátani. Mert ez olyan dolog volt, amit egyszerűen nem lehet figyelmen kívül hagyni.
• Te is tudod, hogy Niklaus élete nem volt egyszerű – jelentette ki Elijah nyugodtan. Tekintettel arra, hogy apjuk, aki Klausnak csak nevelő szülője volt mindig bátyjukat hibáztatta a dolgok alakulása miatt. Legyen az akár jó, akár rossz.
• Ahogy Melody-é sem… a szülei olyanok voltak, mint Mikael… mégis túlélte – suttogta a fiatalabb ős, mintha attól félne, hogy az apjuk hirtelen kikel a sírjából és ott fogja tovább folytatni ahol abbahagyta.
• Hasonlít a testvérünkre – biccentette Elijah elmerengve. Természetesen az iratok között olvasta, hogy a lány fiatalon, még a gimnázium befejezése előtt elhagyta a szüleit. Most már az okokat is tudta. Ami alapján tényleg nem volt nehéz elképzelni azt, hogy Klaus és Melody jelentős hasonlóságokkal rendelkeznek.
• Aha, igazán sokoldalúan megértik egymást – vigyorodott el Kol szégyentelenül célozva a korábban hallott együttlétre. Jelenlévő testvére megengedett magában egy erősen rosszalló fejcsóválást.

• Most már tényleg belátom, hogy nem lehet tőletek elvárni azt, hogy normálisan viselkedjetek – jegyezte meg Elijah Kolra és Rebekah-ra is célozva, de úgy, mint, akit végtelenül kiábrándít a helyzet. – Kol, bocsánatot kell kérned Melody-tól – közölte végül azt az egyetlen lehetőséget, ami véleménye szerint még helyre tudná hozni a sajnálatos módon kialakult helyzetet.
• Mi?! – kérdezte öccse erősen megütközve. Leginkább azért, mert ő hagyta volna, hogy a dolgok szépen maguktól megoldódjanak.
• Kol – ejtette ki az érintett nevét nem minden figyelmeztetéstől mentesen Elijah.
• És mi van, ha nem megy? Úgy értem hogyan kérjek… bocsánatot? Bocs, hogy engedély nélkül belenéztem a fejedbe és megláttam az egyik legborzalmasabb emlékeid? – érdeklődte Kol erősen hitetlenkedve és ezzel együtt jelezve, hogy ő erre teljesen képtelen.
• Kezdetnek megteszi – mondta Elijah véleménye szerint bátorítólag. Elvégre ez az egyetlen lehetőségük arra, hogy Kol kiköszörülje a csorbát.

Klaus meglehetősen felindultan nyitott be a feleségével közös szobájukba, ám bármennyire is kutatta szemeivel a helységet rá kellett jönnie, hogy Melody nincs ott. Ha csak nem vált láthatatlanná. Mivel ennek igencsak kicsi volt az eshetősége, így az ős arra a megállapításra jutott, hogy felesége a fürdőben van. Amit kifejezetten erős érzékszerveivel már meg is tudott állapítani.

Utána sem kellett mennie, mert Melody kivágta a fürdő ajtaját és egy szál törülközőben viharzott el mellette a gardrób felé. Klaus ezt megelőzendő gyorsan elkapta az egyik még kissé nedves kart, ami enyhén remegett. Ezen tette miatt sikerült kiérdemelni egy nagyon is ingerült pillantást, de felesége nem ellenkezett lévén, hogy az ereje egyértelműen nem ért fel egy ősi vámpíréval. Egyfajta sajátos kiismerhetetlenséggel pillantott a férjére, ám Klaus a szemébe nézve látta, hogy már megint csak a szokásos világtól való falat kell látnia. Ami valamilyen oknál fogva igazán rosszul esett neki.

Természetesen nem esett nehezére a fal mélyére ásni. Így aztán észrevette a lány kék szemeibe rejlő fájdalmat és szorongást is. Amit nyilván nagyon jól palástolt mások előtt, viszont vele szemben teljesen hatástalan volt, lévén, hogy saját tapasztalati alapján nagyon is könnyen fel tudta ezen érzéseket ismerni. A kék szemekben rejlő szorongó érzés kísértetiesen hasonlított ahhoz, amikor Melody meglátta a festményt, aminek ő volt a múzsája. Klaus úgy vélte, hogy a két dolog összefüggésben áll egymással, de sajnos még nem állt rendelkezésére olyan információ, ami alapján erre vonatkozóan messzemenő következtetést vonhatott volna le.

Nem tudta, hogy Kol mégis mi a fenét képzelt magáról és mi lehetett az az egyértelműen borzalmas emlék, amit sikerült megnéznie, de Klaus biztos volt abban, hogy cseppet sem lehetett kellemes. Legszívesebben addig pofozta volna öccsét még az rá nem jön arra, hogy a tapintatlan kérdései helyett inkább tanuljon végre néminemű tiszteletet mások dolgai iránt. Közben az sem igazán érdemelte volna, hogy a pofonok az összekötő varázslat miatt visszaszálltak volna rá.

Tisztában volt azzal a ténnyel, miszerint felsége nagyon is jól ismeri a világ kegyetlen oldalát. Elvégre ezért volt az, hogy elvette őt feleségül, mert biztosra vette, hogy megérti őt és soha sem fogja elhagyni. Még akkor sem, ha az öccse van annyira idióta, hogy engedély nélkül belenéz újdonsült sógornője fejébe. Akit egyértelműen rosszul érintett a kérdés. Amiért Klaus igazán nem tudta hibáztatni őt és újfent kedvet érzett ahhoz, hogy alaposan ellássa drága öcsikéje baját. Valamint egyre jobban tudni akarta, hogy mi húzódik a háttérben és bizonyos fokig irigy volt Kolra, azért, mert ő már tudja. Mégis feleségére pillantva újfent csak az járt az eszébe, hogy bármit is tudott meg öccse nem volt hozzá joga, hogy bepillantást nyerjen Melody emlékeibe és ezért aztán azon törte a fejét hogyan is leckéztethetné meg Kol oly módon, hogy az belássa, minden további kérdezősködés felesleges és a legapróbb próbálkozás is egyértelműen káros hatással lenne az egészségére.

Melody egyfajta keserű beletörődéssel hagyta, hogy Klaus kíváncsi zöld szemei kutatóan pillantsanak rá, mintha férje azt elemezgetné, hogy mi lesz a következő lépése. Zavarta ez a fajta érdeklődés, ami a szokottnál még jobban szinte a lelke legmélyéig hatolt, mégis úgy tett, mint, akit ez egyáltalán nem érdekel.

Volt elég ideje megtanulni azt, hogy, aki gyengének mutatja magát azt úgy eltapossák, hogy nem marad belőle semmi. Nem szándékozott megosztani férjével a legmélyebb gondolatit, tekintettel arra, hogy a kapcsolatuk egyértelműen nem arra épült, hogy ilyen mélyen megbíznak egymásban. Úgy vélte, hogy amolyan igencsak különös támaszai egymásnak és neki ennyi tökéletesen megfelel. Elvégre nem szerelemből házasodtak össze, hanem azért, mert mindketten egyedül voltak a világban valamilyen oknál fogva.

Nem, mintha a maga részéről nem bízott volna az ősben, de rövid élete során volt alkalma megtapasztalni azt, hogy gyakran onnan jön a legváratlanabb és ezzel együtt legkegyetlenebb támadás ahonnan egyáltalán nem is várná senki. Ő, pedig igazán nem akarta olyan helyzetbe kerülni, ami alapján később csak önmagát és a naivságát tudná hibáztatni. Mivel úgy vélte, hogy ő igazán nem volt naivnak és hiszékenynek mondható.

• Megtennéd, hogy magamra hagysz? Nem vagyok társaságkedvelő hangulatomban – morogta Melody bosszúsan jelezve, hogy ennek elérése érdekében bármire hajlandó. Persze nem állt szándékában megütni a férjét, úgy, mint ahogy korábban Kolt, de neki igazán nem kell tudnia erről. Ugyanis tudvalevő az, miszerint Klaus nagyon is felhasznál ilyen dolgokat, akkor, hogyha meg akar tudni valamit. Csak önmagát szidhatja azért, mert belement ebbe az egész házassági komédiába.
• Tudom, hogy Kol túlságosan messzire ment – jegyezte meg az ős meglehetősen ingerülten. Dühe egyértelműen nem a feleségére irányult, hanem nevezett testvérére.
• Még, hogy túl messzire ment! – kiáltott fel a lány mérgesen. - Az öcséd egyszerűen nem tudja kontrolálni a kíváncsiságát!
• Tudom… ahogy azzal is tisztában vagyok, hogy amit tett az túlment a még megbocsátható határon – biztosította Melody-t arról, hogy ő igazán nem ért egyet Kol módszerével. Másik kezét a lány meztelen és kissé még nedves vállára tette és apró önkételen mozdulatokkal simogatta azt. – Adok neked másik verbénás ékszert és megígérem, hogy ilyesmi többet nem fog előfordulni – szögezte le Klaus és már azon kezdett töprengeni, hogy milyen ajándékot adjon a feleségének védelem gyanánt a karkötő helyett.
• Még jó, hogy nem fog előfordulni! Biztosíthatlak arról, hogy Kol elfog gondolkozni azon, hogy még egyszer megéri e kockáztatni egy ilyen ütést – jegyezte meg a lány határozottan. Ismerte a saját fizikai képességeit és azok határait és tudta, hogy szemrebbenés nélkül ismételten képes lenne megtenni azt az ütést, ha valamilyen oknál fogva szükségesnek érezné azt. – Egyébként, pedig nem kell semmilyen ékszer – közölte Melody újfent fellobbanó haraggal. Mert úgy érezte, hogy férje éppen a bocsánatot akarja elnyerni Kol helyett, ami igazán nem volt kedvére való. Tekintettel arra, hogy legyen egy ékszer bármilyen szép és ezzel együtt drága – mert biztosra vette, hogy Klaus nem igazán adná alább, ha ilyen ajándékról van szó – nem pótolja azt, amit elkövettek előtte.
• Már, hogy ne kéne?! Csak nem hagyom, hogy szabadon kószálj, amikor a város hemzseg a vámpíroktól, akik bármikor megigézhetnek? – szűrte a szavakat az ős mérgesen.
• Nekem a karkötőmre van szükségem – szorította ökölbe szabad kezét és férje ekkor vette észre, hogy a nevezett tárgy ott van a kezében. Mintha továbbra is tartana attól, hogy az emlékeinek a megtekintését folytatják.
• A lánc egyértelműen elszakadt, ha ennyire akarod és fontos neked, akkor megcsináltatom, de addig is viselned kell másikat – jegyezte meg Klaus hűvösen.
• Rendben – egyezett bele Melody némileg felengedve. - Nem arról van szó, hogy kérdezett tőlem. Az egyáltalán nem zavart… egyedül csak az bosszant, hogy olyan emlékeket nézett meg, amikhez egyáltalán semmit köze sincsen – jegyezte meg a lány, mert úgy érezte, hogy magyarázatot kell adni arra a meglehetősen heves viselkedésre, amit volt szíves tanúsítani.
• Ez nem mentség arra, amit Kol tett, de biztos vagyok abban, hogy csak rólunk akart többet megtudni. Nálam már kérdezősködött korábban és mivel nem járt sikerrel megpróbálta tőled megtudni azt, amit akart – húzta el a száját az ős és újfent eszébe jutott az a pillanatnyilag igencsak csábító lehetőség, miszerint öccsével alaposan el kell majd beszélgetnie egy-két dologról.
• Persze és valahogy pont nem azokat az emlékeket nézte meg, amikre szüksége lett volna, amikben te is benne vagy, hanem olyanokat, amik csak a saját múltamat tartalmazzák – mormolta Melody és ingerülten megrázta a fejét mikor a régmúlt fájdalmas képei annyi év után ismét felszínre törtek. Ezért aztán úgy vélte, hogy igazán ideje lesz témát váltania.

• Neked vérzett az orrod? – tette az egyik ujja hegyét csodálkozva férje említett testrészére. Mert a haragtól eddig nem is tűnt fel neki ez a dolog. Igazán különösnek találta, hogy Klausnak pont akkor van ilyen úgymond sebe, amikor ő eltörte Kol orrát, mert, ha jól emlékszik korábban csak a ruhája volt csupa vér, ami egyértelműen akkor keletkezett, amikor felindultságában megölte két ostoba hibridjét. Viszont ez a nyom egyértelműen azt mutatta, hogy férjének esett baja. Igazán felfoghatatlannak tűnt, hogy Klaus orra csak úgy magától elkezdjen vérezni, tehát maradt az, hogy valaki megütötte őt. Viszont Melody megmert volna esküdni rá, hogy senkit sem látott érkezni és erősen kételkedett abban, hogy Elijah ütötte volna meg Klaust. Tekintettel arra, hogy a kérdéses időpontban Kol vele volt.
• Eltörted Kol orrát – jelentette ki Klaus röviden, mintha ezzel mindent megmagyaráznak. Közben a zsebéből elővett egy zsebkendőt és megtörölte az érintett testrészét, szerencsére csak egy kicsit volt véres, így aztán a vászondarabot eltéve ugyan úgy visszatette a kezét felesége vállára, ahogy volt. Még jó, hogy régi berögződések miatt mindig volt nála zsebkendő, mert annak hiányában a pólójába kelet volna törölnie az alvadt vért. Ami roppantul kínos lett volna, akkor is, ha ennek a felsőjének a hibridek megölése után már úgysem veszi semmi hasznát.

Melody értetlensége láttán türelmetlenül legyintett, mert tudta, hogy kijelentését ki kell fejtenie. Mivel felesége nincsen tisztában azzal, hogy Esther volt szíves ezzel a kedvesnek aligha mondható varázslattal megajándékozni őket. Nem is értette, hogy ezen fontos momentumot hogyan is felejthette el közölni vele. Talán az volt erre az egyetlen lehetséges magyarázat, hogy nem akarta, hogy sebezhetőnek tűnjön, mert ez az ostoba varázslat kicsit azzá tette őt. Legalábbis bizonyos szemszögből nézve.

• Varázslattal össze vagyok kötve a testvéreimmel, ha egyikünknek baja esik azt a többiek is megérzik – magyarázta morcosan.

• Nyilván nem szándékosan – vont le a következtetést a lány, a zöld szemekbe nézve. Ugyanis el nem tudta képzelni, hogy az egyértelműen mindig mindenre gondoló és mindenki előtt egy lépéssel járó Klaus ennyire elszámítsa magát egy ilyen varázslattal, ami ilyen sok kockázati tényezővel kecsegtet.
• Nem, igazán nem mondhatom, hogy bármelyikünk is örülne neki – adott neki igazat az ős szárazon és most először jutott eszébe az, hogy Finn is kapott egy kis tanulnivalót ebből az esetből, akkor is, ha pillanatnyilag nincsen jelen. Viszont figyelmeztetésnek igazán kiváló volt.

Kíváncsi lett volna, hogy Esther és az őt hűségesen követő Finn vajon tudják e azt, hogy ő nemrégiben megnősült. A válasz legvalószínűbben is az igen volt, tekintettel arra, hogy a természet feletti világban egy ilyen dolog aligha maradhat titokban. Érdekelte volna, hogy ezzel kapcsolatban a két árnyékban mozgó rokonának lesz e valamilyen lépése abban a macska egér játékban, amit elkezdtek, de ő mindenre felkészülve várni fogja őket és kegyetlen le fog csapni rájuk.

• Értem – mondta Melody röviden. Akit érdekelt volna ez az összekötős téma és igazán kérdezett volna még ezzel kapcsolatban, viszont férje úgy gondolta, hogy ideje lesz más vizekre eveznie a beszélgetés menetét.

• Igazán értékelem, hogy a testi épségem miatt aggódsz – vigyorodott el Klaus fölényesen. Mert a beszélgetés menete egyértelműen olyan irányba kanyarodott, ami számára egyáltalán nem volt megfelelő.
• Én nem aggódok érted, egyszerűen csak érdeklődtem, semmi több – válaszolta Melody mély meggyőződéssel. Igazán nem tehetett arról, hogy észrevette ezt és megtudakolt, hogy az alatt az idő alatt még az emeletben volt férje mégis milyen kalandba keveredett, ami ilyen nyomott hagyott maga után. Igazán szóba jöhetett volna az, hogy neki ment egy ajtónak, de úgy vélte, hogy Klaus véletlenül, de még szándékosan sem tenni ilyesmit. Elvégre, hogy nézett volna ki, ha a világ legerősebb ősi hibridje, akit legendásan verhetetlen egy ajtóval kötött közelebbi ismeretség során ilyen sebet szerez. A lány egyszerűen nem tudta megállni, hogy erre a gondolatra ne vigyorodjon el.
• Elhiszem, és, hogy bebizonyítsam neked mennyire jól vagyok úgy gondolom gyakorolhatnánk – vetette fel Klaus közelebb húzva magához feleségét és bizalmasan halkan jegyezte meg mondandóját. Érdekelte volna, hogy a lány mire is gondolhat pontosan, de ő öccsével ellentétben még nem volt teljesen hülye és tudta mit szabad és mit nem. Egyébként, pedig igazán nem akarta azt, hogy felesége úgy higgye, hogy nem érdemes a bizalmára, mert abban teljesen biztos volt, hogyha megkockáztatna egy olyan lépést, mint Kol, akkor felesége soha többé nem állna vele szóba.
• Miről beszélsz? – kíváncsiskodott Melody és erősen gyanakodva felpillantott a férjére. Kezeivel kénytelen-kelletlen megtámaszkodott az izmos mellkason, ami póló alá volt rejtve.
• Tudom, hogy korábban roppantul modortalan voltam, de most meghoztam a szükséges óvintézkedéseket – közölte bejelentését az ős úgy, mintha valami végtelenül lényeges kérdésről lenne szó. Aztán Melody észrevette Klaus szája szegletében azt a fajta lehengerlő mosolyt, ami, együttléteik során szokott feltűnni.
• Most? – adott hangot meglepődöttségének és egyszer s mint kételyének is. Úgy vélte ez nem a megfelelő idő, a hely pedig csak, akkor lett volna rendben, ha kettesben lettek volna, mivel Melody továbbra sem akarta, hogy a villában tartózkodó Elijah és Kol meghallja őket.
• Miért is ne? Azt hiszem egyikünknek sincs kedve ahhoz, hogy egy kínos vacsora keretei között üldögéljünk a testvéreimmel miközben csinálhatnánk valami sokkal… kellemesebbet is – súrolta ajkával felesége ajkait az ős sokat sejtetően és zsebéből diadalmasan elővette az öngyújtott, hogy az egyik éjjeliszekrényen lévő gyertyát meggyújtva bizonyítsa rátermettségét és erőfeszítéseit a téma iránt.

Melody pár pillanatig latolgatta magában a lehetőségeket. Vagy fent marad a férjével, hogy eltöltsenek együtt egy kis időt vagy lemennek és a vacsorát Klaus testvéreinek a társaságában töltik el. A lány a zsálya gyertyára pillantott, majd lassan érzéki mosolyra húzta ajkait.

• Szóval kellemesebbet? Azt hiszem, megfogadom az ajánlatát Mr. Mikaelsson – közölte incselkedve és beleharapott férje alsó ajkába. Tudta, hogy ebben a pillanatban az a leghelyesebb lépés, ha rábízza magát a férjére, aki tudatlanul, de őt ismerve inkább tudatosan a maga módján eltereli a figyelmét azokról az emlékekről, amit Kol volt szíves a felszínre hozni.
• Reméltem, hogy ez lesz a válassza Mrs. Mikaelsson – morrant fel Klaus és lecsapott felesége szájára.

Klaus pár pillanat alatt maga alá gyűrte a felesége minden maradék tiltakozását, ami még tudat alatt felelhető volt. Ostromolta azokat a hívogató ajkakat, karjaival, pedig szorosan magához húzta a feleségét.

Még mindig olyan furcsa volt arra gondolnia, hogy valakivel összekötötte az életét, mégis, amikor megérezte a liliom illatot, látta kecses női sziluettet és elmerülhetett a mélykék szemekben szinte minden akarat erejére szüksége volt, hogy ne szeretkezzen vele a nap túlnyomó részében. Nem, mintha ellenére lett volna ez a lehetőség, mert úgy érezte soha sem tudná megunni a lány szenvedélyes odaadását.

• Most már nem lesz semmi baj, nem engedem, hogy bántsanak téged. Az enyém vagy – mormolta Melody nyakhajlatába. A lány nem ellenkezett, leginkább azért, mert Klaus szavait valamilyen oknál fogva gond nélkül el tudta hinni és egy csepp kétsége sem volt afelől, hogy amíg a férje mellette lesz, addig senki sem fogja bántani. A birtoklásra vonatkozó mondat ellen némileg bosszúsan morogott valamit, de Klaus figyelmét egyértelműen nem vonta magára vele, mert az ős továbbra is hevesen és birtoklóan csókolta őt.

Melody pedig mivel tényleg nem akart semmire sem gondolni csak arra, hogy a férje mellette van, és olyan mindenre kiterjedő figyelemmel tünteti ki, amivel előtte még soha senki. Így aztán hajlott rá, hogy elnézze neki azt, amit mondott rá vonatkozóan. Már nem érdekelte, hogy Kol mit látott a fejében csak azt akarta és érezte, hogy Klaus bódító illata és csókjai szinte felperzselik a testét.

Klaus pólója nemsokára az szoba másik végében landolt, az ős közben lassúan ingerlő mozdulattal simította le feleségéről a törülközőt, ami ezután már a lány bokája köré tekeredett. Igaz nem sokáig, mert az ős felemelte Melody-t, aki türelmetlenül az ős nadrágjával kezdett bajlódni. Ebben a pillanatban egyiküket sem érdekelte, hogy Klaus ruhái véresek voltak. Leginkább azért, mert már megszáradtak és ez az alkalom tényleg nem volt alkalmas arra, hogy ezeket elemezzék.

Klaus felesége szőke hajába simította a kezeit és mohón az ajkaira tapadt. A nadrágját egyetlen halk morgás kíséretében lerúgta a lábáról, és hanyatt döntötte Melody-t az ágyon. Az ős gyorsan levette magáról a cipőt és az alsó nadrágot és az őt kissé bágyadtan, mégis csillogó szemekkel figyelő lányhoz simult.

• Még mindig aggódsz értem drágám? – súgta a lány szájába Klaus.
• Nagyon – vigyorodott el Melody incselkedve mikor végre némi levegőhöz jutott.
• Reméltem is, hogy így lesz – mormogta az ős. Aztán kínzóan lassú mozdulattal a lányba hatolt. Aki az ajkába harapva próbálta megakadályozni, hogy kitörjön belőle az elégedett nyöszörgés. Ez inkább kevesebb, mint több sikerrel járt.
• Klaus – motyogta férje nevét szinte könyörögve. Mikor az érintett továbbra is azt a kínzóan lassú tempót diktálta, amitől szinte az eszét vesztette. Mindketten érezték a testüket egyre jobban feszítő érzést, aztán átjárta őket az édes beteljesedés. Klaus szokás szerint felesége kebleire hajtott a fejét és élvezte, ahogy a lány remegő kezei simogatják a haját.
• Szeretem, amikor a nevemet mondod – pillantott fel felesége félig lehunyt pilláira az ős lustán és tekintette egyértelmű elégedettségről árulkodott.
• Elraktározom ezt az információt – mormolta Melody álmosan. Ujjaival továbbra is férje szőke fürtjeit cirógatva. Aztán lassan álomba merült. Klaus ismét megcsókolta felesége ajkait. A terv, amit a megnyugtatására eszelt ki, vagy legalább a figyelmének az elterelésére használt tökéletesen bevált. A kivitelezés, pedig mindkettőjüknek kedvére való volt. Elégedetten merült ő is az álomba és szokása szerint annyira szorosan feleséghez bújt, amennyire az lehetséges volt.

13. fejezet

Sziasztok! Ezentúl ebből a történetemből is két hetente lesz új rész. Remélem megértitek, de, hogy egy kicsit kárpótoljalak titeket ezért új dizájn került a blogra. Bízom benne, hogy elnyeri majd a tetszéseteket, a fejezettel együtt. Kellemes olvasást.

 

A múlt fájdalmas sebei

„Régi emlékek rendszerint nem úgy bukkannak elő belőlünk, hogy udvariasan bemutatkoznak. (...) A múlt fájdalma rávetül a jelenre. Apróságok, amelyekre különben ügyet sem vetnénk, hirtelen rettentően tudnak fájni.” John Gray

Melody a saját „krimi” irodájába igyekezett és azon töprengett, hogy vajon egyéb látogatójuk lesz e még a mai napon. Ő igazán örült volna annak, ha más már nem örvendeztette volna meg őket a jelenlétével, mert igazán kezdte zavarni az, miszerint Klaus tanácsnak semmiképpen sem titulálható ajánlatára be kell hívogatni azt, aki hozzájuk érkezik. Persze ő, az ősivel egy időbe felállította a saját véleményét és úgy szortírozta a listát. Elvégre, ha lehetősége van rá, akkor miért is ne tenné meg? És úgy látszott, hogy férjének sincsen különösebb kifogása ez ellen. De Melody nem volt ostoba és tudta, hogy ebből még lehetnek közöttük konfliktusok, Főleg, mivel már a viselkedésükből elve adott volt a feszült szituáció. Ami lehetett negatív, vagy jobb esetben pozitív. Előbbi esetében természetesen a másik indokolt, avagy teljesen indokolatlan piszkálása szolgált alapul. Ez általában azzal zárult, hogy az ágyban kötöttek ki. Utóbbinál meg egyszerűen csak egymásnak estek a szó… kellemesebb értelmében. Tehát összegezve mindkét eset ugyan ott ért véget. Csak nem volt mindegy, a hogyan és a miért kérdése.

Amikor Melody ezen gondolatok közepette belépett a szobába ott találta Kolt. Aki a szobában található kanapén helyezte magát teljesen természetes módon kényelembe és láthatóan azzal foglalta el magát, hogy a lány által felvázolt gyanúsított listán töprengett, jobban mondva magában röhögött rajta. Melody beléptére az ős rávigyorgott és a rosszalló és ingerült tekintettre ügyet sem vetve maradt, ahol volt. Egyáltalán nem állt fel, még, akkor sem, amikor a lány célzatosan az ajtó felé mutatott.

• Ezt nevezem összhangnak – szólalt meg Kol bátyára és a lányra célozva. Melody kezdte belátni, hogy, ha egyedül akar maradni, akkor rossz helyet választott magának.
• Mit akarsz? – kérdezte morcosan, csípőre tett kezekkel és fenyegetően a fekvő ős fölé magasodott. Aki ezt egyáltalán nem vette komolyan, sőt nagyon is jót mulatott rajta. Amivel sikerült még jobban felingerelni Melody-t.
• Ismerkedni – villantott fel egy barátságosnak is mondható mosolyt a kérdezett.
• Nem vagyok ráhangolódva – közölte a lány elutasítóan.
• Akkor elmondod, hogy a bátyám miért is vett el téged feleségül? – érdeklődte Kol társalgási hangnemben, mintha az előbb pozitív választ, sőt mi több biztatást kapott volna. Ez bizonyos szinten úgy is volt. Legalábbis az ős mindig így fordította le magában az ilyen helyzeteket. Elvégre ki ne akarna vele beszélgetni és élvezni az ő felemelő társaságát?
• Az igézés nem jött össze és ajánlom, hogy ne próbáld meg még egyszer – szűrte a fogai között Melody, mert látta Kol szemein, hogy mit is próbált vele tenni az előbb.
• Vettem észre – motyogta az ős félig bosszankodva, félig derűsen. - De ettől még igazán elárulhatod nekem azt, amire kíváncsi vagyok – villantott fel egy rábeszélőnek szánt vigyort.
• Azok után, hogy először igézéssel próbálkoztál, és csak utána kezdeményeztél beszélgetést? – kérdezte Melody felháborodottan.
• Türelmetlen vagyok – rántotta meg a vállát Kol, mintha ezzel mindent megmagyarázna.
• Én is – reagálta le a megjegyzést a lány és lehetett látni rajta, hogy bizony nemsokára tettlegességhez fog folyamodni.
• Remek, közös pont – bólogatta az ős elégedetten. Melody mérgesen fújtatott, aztán sarkon fordulva az asztal felé vette az irányt azzal a határozott szándékkal, hogy inkább ügyet sem vett Kol idegesítő és egyértelműen minden szemtelenség határán túlmenő jelenlétére.

Azonban elképzelése nem úgy alakult, ahogy azt eltervezte. Ugyanis észre kellet venni, hogy a szépen rendszerezett iratokat valaki átvizsgálta és természetesen egyáltalán nem fordított kellő figyelmet arra vonatkozóan, hogy utána ugyan úgy tegye vissza, mint ahogy megtalálta.

• Nem mondták még neked, hogy illetlenség más cuccai között kutatni? – kérdezte Melody csípősen. Tudva, hogy ki is lehet a tettes ebben a véleménye szerint hatalmas vétségben.
• Próbálták, de tudod vagy nem figyeltem vagy… igazából soha sem érdekelt – válaszolta Kol ártatlanul pislogva. Ami a lányt egyáltalán nem érdekelte.
• Most mondjam azt, hogy meglepődtem? – ironizált Melody.
• Megtennéd? Az olyan szórakoztatóan lenne, mint ahogy a reggel is igazán szórakoztató volt a hangok alapján – húzogatta a szemöldökét szuggeszívan.
• Perverz! – csattant fel a lány elvörösödve. Egyrészt zavarában, mert tényleg nem volt kedvére való, hogy Kol és Elijah hallották őt és a férjét. Másrészt mérges volt. Mert utálta, hogyha valaki szórakozott vele és Kol most pontosan ezt tette. Melody úgy érezte, hogy Klaust most igazán elküldte volna a pokolba, azért, mert végső soron ő tehetett az egészről. Ha figyelmezteti őt – vagy legalább nem vonja el a figyelmét -, akkor ez az egész nem történt volna meg. Persze Klaus nem tette egyiket sem, mert így akarta közölni a testvéreivel, hogyha maradnak, akkor magukra vessenek. Mondhatom igazán nagy büntetés volt, ráadásul használni, sem használt semmit, dühöngött magában a lány.
• Soha sem tagadtam, de mesélj magadról. A részleteket megengedem, hogy mellőzd, és a lényegre térj rá – közölte az ős előzékenyen intve és még kényelmesebben elhelyezkedett. Jelezve, hogy ő nagyon is ráér és meghallgatja újdonsült sógornője életét.
• Minek? – morogta Melody sértetten. Persze nem volt ostoba és sejtette, hogy Kol csak Klaus és az ő házassága körül szimatol, mert nem érti az okokat. Ő meg volt annyira merész és nem szándékozott az orrára kötni. Elvégre, magánélet is létezik a világon! Akkor is, ha a vámpíroknál úgy látszik, ez nem igazán valósul meg bizonyos okok miatt.
• Mert szeretek a dolgok közepébe vágni és tudni a körülöttem folyó elképesztő eseményekről, mint amilyen a ti házasságotok is – vágta rá Kol és végre felállt csak, hogy megálljon sógornője előtt.
• Miért akarod tudni? – vetette fel a fejét Melody dacosan és egyáltalán nem ijedt meg a fölé magasodó őstől.
• Mert érdekel – válaszolta Kol őszintén.
• Nem hiszem, hogy magadon kívül érdekelne más is – jegyezte meg Melody nyersen.
• Tényleg ügyesen következtetsz, de én várok, tudod más dolgom úgysincsen, mint a te élményeidet hallgatni – duruzsolta az ős, hátha ezzel meggyőzi a lányt arra, miszerint mindketten jobban járnak, ha beszélnek.
• Ezt látod, elhiszem. Viszont az előbb elmondtam a véleményem ezzel kapcsolatban és utálom ismételni magam – jelentette ki Melody nem is tetve, hogy egyáltalán nem sajnálja ezt.
• Hol ismerkedtél meg a bátyámmal? – kérdezte Kol csak azért is megtudom alapon.
• Te viszont úgy látom nem vagy ilyen – húzta el a száját a lány jelezve, hogy véleménye szerint az ősnél megakadt a lemez és értékelné, ha tovább ugranának. Lehetőleg arra a részére, amikor végre egyedül maradhat.
• Repetito est mater studiorum – mondta Kol bölcselkedve.
• Ismétlés a tudás anyja – fordította le a latin idézett Melody.
• Szóval tudsz latinul? Dicséretes dolog, bár már nem használják annyira, mint régen. Orvosnak tanultál? Vagy ápolónőnek? – csapott le a témára az ős.
• Tudomásom szerint semmi közöd hozzá, hogy mit tanultam. Az, hogy tudok egy idézetett meg könyveld el annak, hogy az általános műveltség is létezik a világon – közölte Melody szárazon. Persze az egyik barátja tanította neki, de ez ebben a helyzetben egyáltalán nem számított.
• Az általános műveltségbe mióta tartozik bele az ilyesmi? – érdeklődte Kol gúnyosan.
• Amióta én, azt mondtam – vágta rá a lány. Most már igazán elege volt az ősből. Főleg az, hogy mennyire megdöbbent azon, hogy ilyeneket tud. Mintha az ő tudás valamiért korlátozottabb lenne csak, azért, mert fiatalabb és nyilván nem tanult annyit, mint a másik. Mi ez, ha nem elevenébe, vágó vérforraló sértés? Azzal nyugtatta magát, hogy Kol ezzel akarja kiszedni belőle az információkat, amiket ő egyáltalán nem akart megadni, mert az nem tartozott senkire.

• Ezer év alatt azért némi műveltség is ragadt rád. Igazán lenyűgöző mondták már? – érdeklődte Melody cinikusan.
• Sokan, de örülök, hogy megemlítetted, tudod, szeretem, amikor másik rájönnek arra, hogy milyen csodálatos és tökéletes is vagyok – vigyorodott el Kol.
• Persze, elhiszem azt, hogy mások is rájöttek arra, hogy te egy levakarhatatlanul pofátlan alak vagy – szurkálódott a lány.
• Akkor most, hogy ilyen jól elbeszélgettünk. Mint újdonsült leghelyesebb sógorodnak igazán elárulhatod, hogy Klaus és te hol és hogyan találtattok egymásra – jegyezte meg Kol nagylelkűen továbbra is teljesen figyelmen kívül hagyva azt a tény mely szerint jelenléte egyre inkább nemkívánatossá vált. És tért vissza ezzel együtt arra a területre, amit továbbra is szándékában állt kideríteni.
• Kérdezd meg tőle – válaszolta Melody kurtán és tényleg jobban értékelte volna, ha az ős Klaust faggatja ezekkel a kérdésekkel.
• Megtettem – felelte Kol duzzogva.
• Ebből adódóan nem értem, hogy mit keresel itt – húzta fel a szemöldökét a lány. Holott sejtette, hogy férje is ugyan annyira információval szolgált, mint ő. Vagyis semennyivel.
• Nem mondott semmit – erősítette meg Melody gondolatait az ős.
• Micsoda pech! – jegyezte meg a lány, de nem tudta és nem is akarta elrejteni az arcára kúszó vigyort.
• Igen, nekem mondod? De ellenben itt vagy te és lásd jó szívemet még papír zsebkendőt is hoztam neked – mutatott az ős egy nagylelkűen eltúlzott gáláns mozdulat kíséretében az asztalra. Ahol valóban ott a nevezett dolog. Száz darabos kiszerelésben.
• Mégis minek? – kérdezte Melody ezúttal valóban értetlenül és erősen csodálkozva.
• A nők mindig sírnak, ha az esküvőjükről és az első találkozásról beszélnek – árulta el Kol, mintha ez teljesen nyilvánvaló tény lenne.
• Én nem szoktam sírni – jegyezte meg a lány határozottan.
• Ennek igazán szívből örülök – mondta az ős és úgy tett, mint, aki látványosan megkönnyebbült a hírtől.
• Most komolyan mit vársz tőlem? – érdeklődte Melody türelmetlenül.
• Tudod te azt – bizonygatta Kol hevesen.
• Csak nem adom oda az életrajzom, ami minden tartalmaz rólam – mondta a lány szarkasztikusan.
• Pedig én igazán olvasnám – mondta az ős teljesen komolyan. Közben rájött arra, hogy az előbbi igézési kísérlete miért is fulladt teljes kudarcba.
• Elhiszem – ismerte el Melody erősen barátságtalanul.
• Kíváncsi vagyok a múltadra – hajolt közelebb újdonsült sógornőjéhez Kol, aki nem ijedt meg ettől, viszont egyáltalán nem számított arra, hogy az ős odáig fog merészkedni, miszerint letépi a verbénás karkötőjét és beleolvas a fejébe.

Kolt, Melody Klausszal kapcsolatos emlékei érdekelték volna leginkább, mégis véletlenül pont olyat kezdett el nézni, amihez bátyjának semmi köze sem volt. Azzal kezdődött, hogy a pár évvel fiatalabb Melody kikelt az ágyából. Karján régi és új verésnyomok éktelenkedtek, amik minden bizonnyal nem voltak kellemesnek mondhatóak, mégis a lány úgy tett, mintha nem is érezné őket. Gyorsan felöltözött és Kolnak feltűnt, hogy sógornője ügyel arra, hogy olyan ruhákat vegyen fel, ami eltakarja sebeit. Felkapta kissé ütött kopott válltáskáját. Ezután elég furcsa momentum következett. Ugyanis Melody az ajtóra szorította az egyik fülét és pár pillanatig hallgatózott. Aztán óvatosan kinyitotta az ajtót kifejezéstelen arccal körbenézett felkészülve rá, hogy bármelyik pillanatban elkerüljön valamilyen támadást. Végül úgy ítélete meg, hogy tiszta a levegő és gyorsan kisprintelt a bejárati ajtón, olykor aggodalmasan és félve hátrapillantott, mintha csak valamilyen erős paranoiában szenvedni. Mikor felszállt a buszra, akkor végre megkönnyebbülten felsóhajtott és némileg megnyugodni látszott.

• Már csak három év, ki fogom bírni – győzködte saját magát halkan, lehunyt szemmel, szinte mantaraként ismételve a szavakat. Érezhető volt, hogy ez a mondat sokszor elhangzott már a szájából és egyre elkeseredettebb és fájdalmasabb lett tőle a hangja. Mint, aki már nem bírj sokáig elviselni a körülötte folyó eseményeket. Természetesen ezt a kis közjátékot mindenki teljesen és tökéletesen figyelmen kívül hagyta. Elvégre nem Melody volt az első ember, aki a teljesen tömött buszon magában beszélt és nyilván nem is az utolsó. Egyébként is, az embereknek jobb dolguk is volt, minthogy egy számukra teljesen ismeretlen lány látható szenvedését orvosolják. Főleg, mivel nekik is megvolt a maguk baja. Kol élesen figyelte Melody-t és a környezetét. A lány elnyűtt ruhákat viselt, ahogy a buszon lévő emberek is. Nyilvánvaló volt, hogy sokan éppen hogy csak megélnek a keresetükből és, ezért, bár igyekeznek fenn tartani a látszatott, mégis a kopottas és szegényes külsőn ezen mit sem változtatott. Kol felismerni vélte a környéket. Los Angeles volt, egy olyan területe, amely régen nagy gazdagságnak és pompának volt a színhelye. Az ős emlékezett erre a legutolsó erre való látogatásuk idejéből, amikor kivételesen együtt volt a családjuk. Persze, ha az alvó Finn-t nem számítjuk, aki, akkor már jó egy ideje élvezte a koporsója vendégszeretetét. Kol maga elé idézte és egyre biztosabb volt abban, hogy Melody hol is lakott. Ám az emlékeivel ellentétben a látvány valóban elkeserítő volt. Mivel a hely nyilvánvalóan mára már véglegesen és visszavonhatatlanul lehanyatlott. Az ős nem értette, hogy a lány mégis miért élt itt és egyáltalán mibe keveredhetett bele. Milyen három év? És azok a sebek? Valaki megverte őt? De mégis miért? És miért hagyta? Egyszerűen nem érte az egész helyzetet és kezdte úgy érezni, hogy bátyja feleségének a múltja egyáltalán nem volt kellemes és kedvesnek mondható. Hanem inkább küzdelmekkel teli és végtelenül magányos. Amit a legjobban nem értett az nem volt más, minthogy a lány őse miért is nem tett ez ellen a reménytelen helyzet ellen semmit sem. Elvégre a saját leszármazottal csak törődni szokás valamennyire nem? Úgy látszik nagyon félreinformáltak vele kapcsolatban, gondolta az ős. Mivel úgy hallotta, hogy a lány őse mindig is nagyon a szívén viselte mások sorsát, de úgy látszik, hogy ezek az emberek nem ismerték őt alaposan. Vagy persze lehet, hogy megvolt az okra rá, hogy nem figyelt, de ez rá nézve, akkor sem igazán kedvező mentség, könyvelte el Kol. Aki bár nem volt egy kötelezettség teljesnek és együtt érzőnek mondható személy mégis zavarta, hogy ilyesmi történt bátyja feleségével. Annak ellenére, hogy nem ezt az emléket akarta látni, mégis ezen a vonalon ment tovább. Mert sejtette, hogy ez a nap meghatározó volt Melody számára.

Az emlék ezután változott és Melody már hazafelé tartott. Nagyon is sietősre véve a lépéseit.

• Elkéstem… - motyogta letörten, amikor meghallotta a toronyóra elüti a délután hármat. A busza ugyanis dugóba keveredett és fél órás késéssel szállt le róla. A bejárati ajtó előtt vett pár mély lélegzetet, mintha ezzel sikerülne elkerülni az elkerülhetetlent. Vagy inkább csak bátorságot gyűjtött. Aztán félve nyitotta ki azt és Kol a következő pillanatban megrökönyödve és fájdalmasan látta, ahogy a lány arca felé egy elkerülhetetlen hatalmas tenyér lendül. Melody-n látható volt, hogy számított erre, mégis bizonyos szinten váratlanul érte a támadás és nekivágódott az immár csukott bejárati ajtónak, hogy aztán remegő lábbakkal térdre zuhanjon, mint egy rongybaba, ami senkinek sem kell. Viszont még eszméleténél volt.
• Elkéstél – zendült egy mérgesen dörmögő hang és Melody-t a hajánál fogva rántotta álló helyzetbe annak tulajdonosa.
• Sajnálom, csak a busz… - próbált mentegetőzni a lány. Teljesen hiába.
• Nem érdekel, milyen kifogásokat hozol fel a saját nyomorult életed védelmére! Azt mondtam, hogy fél háromra legyél itthon, és nem voltál itt. Anyád és én már nagyon aggódtunk érted… - fröcsögte a férfi és a nappaliba vágta Melody-t, aki leborult az ütött-kopott kanapé elé. Az ülő alkalmatosságon egy nő ült, aki undorodva és mérgesen bámult le a lányra. Aki egyáltalán nem várt tőle segítséget, mert gyerekkora óta volt ideje kitapasztalni azt, hogy semmi esélye arra, hogy egyszer valaki megvédje őt és kiálljon mellette. Mert egyedül létre van kárhoztatva.
• Ezt valahogy nehezen tudom elhinni – mormolta Melody szomorúan.
• Mit motyogsz? – kérdezte a nő élesen és ezúttal ő vágta pofon a lányt, aki hagyta, mert igazán nem érdekelte ez az egész.
• Semmit… igazán semmit – hajtotta le a fejét Melody összébb húzva magát és a táskáját is erősen magához szorította, mintha az segíthetne neki és támogatást, valamint erőt meríthetne belőle.
• Még szemtelenkedsz is te semmirekellő? Felneveltünk téged, annak ellenére, hogy semmi hasznodat nem vettük és te így hálálod meg? – ragadta meg az egyik karját erőszakosan és ellentmondást nem tűrően a férfi.
• Hála? Amikor minden nap látom az életben létem miatti csalódott fényt a szemetekben? – érdeklődte Melody, mert nem bírta, hogy újra és újra elkell ezt viselni és egyszerűen kitört belőle a fájdalom. Amiről tudta, hogy nem tanácsos.
• Te, hogy mersz… – zengte a férfi vörösen és a következő pillanatban hirtelen, szinte teljesen váratlanul előkerült egy derékszíj és suhanó hang kíséretében már lendült is. Melody a kezeit a fejére szorította és próbált elmenni, de a nő megragadta őt. Így aztán a teljes erőből mért ütés a lány a hátán csattant. Ami aztán megismétlődött párszor. Melody érezte, hogy vér gyűlik a szájába. Később, amikor már alig volt eszméleténél érezte, ahogy durván a szobájába vonszolják, egyszerűen belökik oda a kemény padlóra és rázárják az ajtót. Aztán elvesztett az eszméletét. Mikor magához tért már kezdett megvirradni. Nagy küszködések közepette ülő helyzetbe tornázta magát. Nehéz lélegzetvételéből tudta, hogy pár bordája megadta magát és eltört. A ruhája a vérétől ragacsos volt és kényelmetlenül tapadt.
• Ez volt az utolsó… többé nem… nem hagyom… - suttogta erőtlenül és szemeiből sós cseppek indultak útnak, hogy hangtalanul érjenek a ruhájára és a padlóra. Melody fájdalmasan, de a további büntetésektől félve a tőle telhető leggyorsabban összepakolt, közben jó párszor megtántorodott a megerőltetéstől mégsem adta fel és ezúttal az ablakon választva elhagyta a házat. Elhatározva, hogy mindent maga mögött hagy. Tudta, hogy vannak sebei, fizikálisan és lelkileg is, amik némelyike talán soha sem fog elmúlni vagy begyógyulni, de túl fogja élni. És ebben a pillanatban csak ez számított neki.

Melody az igézéstől kissé kábán, mégis eléggé hevesen kitépte magát az ős karjából. Valamint visszavette a karkötőjét Kol az véleménye szerint döbbenetes emlékektől elernyedt öklének szorításából.

• Oh… Ismerős helyzet – motyogta az ős némileg bűntudatosan. Most már szinte biztos tudta, hogy az a nő és a férfi a lány szülei voltak és nyilván nem ez volt az egyetlen eset, ahol Melody ilyen sérülésekkel végezte. De ez lehetett az, amikor végleg maga mögött hagyta őket. Így már világossá vált számára az is, amit Elijah által mutatott iratokban látott, amelyek szerint a lány évek óta nem beszélt a szüleivel és még csak nem is találkozott velük. Teljesen érhető…
• Sikerült beletenyerelned a legrosszabb emlékeim egyikbe, gratulálok hozzá – szűrte a fogai között Melody és látható volt, hogy erősen megrendítette az, amit látott. Erre utalt sápadt arca, testének erős remegése és kék szemeinek különösen csillanó fénye.
• Csak azt akarom megtudni, hogy a bátyám miért vett el téged. Tehát hidd el, hogy, ezekben az emlékeidet nem akartam tudni – jegyezte meg Kol, mintegy mentegetőzve. Holott ő és Melody is tisztában voltak azzal, hogy az ős ennek ellenére mégis tovább nézte a lány emlékeit, ami erősen megcáfolta előbbi állítását, mert Klausnak egyértelműen semmi köze sem volt ezekhez. Közben Klaus hevesen kivágta az ajtót és gyorsan feleség mellé sietett. Természetesen hallotta Melody és Kol között lefolytatott beszélgetést, de nem hitte volna, hogy öccse ilyet merészel, majd tenni. A lány teljesen figyelmen kívül hagyta a belépőt, mert éppen a véleményét akarta és mondta is el Kolnak.
• Elhiszem, de mégis tudod mit, Kol? Nem bírnád ki a helyemben egy percre sem, ugyan úgy, ahogy a bátyád érzései is sokak lennének a számodra – mondta a lány ingerülten. Klaus, aki a hallottak alapján leszűrte azt, hogy mi történt és immár egyre fokozódóbb dühvel méregette legfiatalabb öcsét. Sejtette, hogy nem marad majd nyugton addig még meg nem tudja a találkozásuk körülményeit, de ez még a részéről is teljesen felháborító volt. Ami a legjobb felbosszantotta az őst az nem volt más, minthogy sejtette, hogy valami ilyesmi fog bekövetkezni. Mégis a figyelmeztetése miatt remélte, hogy öccse nem megy majd ilyen messzire. Tévedet. Amit soha sem szeretett. Most pedig különösen nem. – De adok neked egy tanácsot Kol, ezt elmondom neked a helyett, amit tudni akartál és akarsz még most is. Ha változtatni akarsz ezen, a viselkedéseteken, akkor előbb saját magadban kéne mérlegelned a dolgokat. Azután te magad tedd meg az első lépést, mert senki sem fogja megtenni helyetted.
• A múltaddal kapcsolatban együtt érzek veled – mormolta Kol majdhogynem tétován. Elijah is belépett és Klaushoz hasonlóan ő is tisztában volt azzal, hogy öccsük megbocsáthatatlanul felelőtlen volt.

• Tartsd meg az együttérzésed és soha többé ne merészelj a fejembe mászkálni, mert megbánnod! Nehogy azt hidd, hogy ezzel a kis trükkel a kreativitásod magas fokán állsz! – szűrte a fogai között Melody.
• Kissé mintha túlreagálnád – ráncolta össze a homlokát Kol védekezésképpen.
• Túlreagálja? – ismételte meg öccse mondatát Klaus fenyegetően halkan.
• Niklaus – szólt közbe Elijah, aki ebben a helyzetben is diplomatikus viselkedésével próbálta megakadályozni a katasztrófát.
• Tényleg? Szerintem még nem reagáltam túl eléggé – szólalt meg Melody és egy határozott mozdulattal Kol arcába vágta az öklét. Klaus a sajátjához nyúlt és fintorogva illesztette vissza a csontokat a megfelelő helyre. Ugyanis felesége előbbi mozdulatának következtében Kol orra sikeresen eltört és Esther összekötési varázslatának következtében mindegyik ős érezte a fájdalmas következményt. Tehát az ősök az összekapcsolás végett először érezték, ahogy eltörik az orruk, aztán Klaus közreműködésének hála újra a helyén forrtak össze a csontok.

• Aú… Klaus a feleséged eltörte az orrom! – morogta Kol erősen méltatlankodva.
• Kol – szólalt meg Elijah figyelmeztetően és egy zsebkendőt nyújt az érintett felé. Jelezve, hogy vegye el és a saját érdekében, inkább maradjon csöndben a továbbiak folyamán. Igazán zavarta, hogy öccse ilyen szemtelenségre és sértő cselekedetre vetemedet. Mert a kíváncsiság egy dolog, de ez a fajta tapintatlanság még Kol részéről is megengedhetetlen volt. Nem tudta, hogy mi volt az, amit öcsének volt szerencséje megnézni újdonsült sógornőjük emlékei között, de sejtette, hogy nem lehetett kellemes és csoda volt, hogy Kol csupán ennyivel megúszta ezt az egészet. Persze, Elijah tudta, hogy Klaus pillanatnyilag lappangó, bár egyre erősebben látszó haragjától jobb lesz óvakodni, mert az soha sem végződhet jól. Esther továbbra is meglévő összekötő varázslatának hála, pedig még úgy sem. Elijah a maga részéről egyáltalán nem közelítette meg Melody-t, mert sejtette, hogy ő is úgy végezné, mint az öccse, akkor is, ha tulajdonképpen nem tett semmit sem. Elvégre jobb az elővigyázatosság. Főleg, mert két egymás után orrtörés igazán nem lett volna kedvére való.
• Igazán megérdemelted – morogta Klaus sötéten. A tekintette, pedig a következőt sugallta „Örülj neki, hogy nem én tettem, de, ami késik, nem múlik.”
• Kösz az együttérzést Klaus – grimaszolt Kol sértetten.

• Azt ajánlom, ne hánytorgasd fel a múltam, mert legközelebb nem az orrodat fogom eltörni – szűrte a fogai között a szavakat Melody.
• Látod, most meg fenyeget! – mutogatta Kol, mintha újabb személyes inzultusra számítana a lány részéről. Igazán meglepte sógornője előbb cselekedete és egyáltalán nem kívánt repetázni.
• Fenyegetni? Nem, én csak a puszta tényeket közöltem veled és még valami a megértésedet nehezíti, hogy nem tudsz elvonatkoztatni. Próbálj meg túllépni ezen, mert ha nem fejezed be az a viselkedést, akkor valaki helyre fog tenni – jegyezte meg Melody határozottan. Kétséget sem hagyva a felől, hogy akár ő is lehet ez a személy.
• Lehetséges, hogy igazad van, de addig maradok, amilyen vagyok – válaszolta Kol, akinek az orrából még mindig folyt a vér és Elijah szép fehér vászon zsebkendőjét, ami a tulajdonos elegáns monogramjával volt ellátva már teljesen tönkre tette.
• Legyen, így, de ebben az esetben úgy vélem, hogy a jövőben még sokszor fogod látni az öklömet, cseppet sem kellemes szemszögből – jelentette ki Melody olyan fenyegető hangsúllyal, hogy Kol és Elijah már igazán kezdték érteni, hogy Klaus és a lány miért is házasodtak össze. Pontosan illenek egymáshoz. Mert Melody minden törékeny látszat ellenére úgy látszott meg tudja védeni magát. Nagyon is. Klaus próbálta fékezni az indulatait. Öccse mostani cselekedete már túlment a tűrőképessége határain és nem akarta, hogy ilyesmi még egyszer előforduljon.
• A szégyenérzett, mint olyan nem szerepelt az öcséd szótárában – fordult a magában egyre jobban fortyogó férje felé Melody. - A szobánkban vacsorázom – tette még hozzá olyan hangsúllyal, mely teljes mértékben azt sugallta, hogy egyáltalán nem akar társaságot. Ennek alátámasztása érdekében elhagyta a saját nyomozó irodájának kinevezett helységet és a szembe lévő szobába csörtet.
• Én… - motyogta Kol bizonytalanul legidősebb testvérére pillantva. Ő maga is tudta, hogy túllépte Klaus tűrőképességének határát, amit soha sem volt ajánlatos megtenni. És némileg bűntudata is volt, azért, amit tett. Tényleg nem tudta, hogy a lánynak ilyen múltja van és ő nem akart vájkálni benne. Csak éppen így sikerült.
• Később megbeszéljük Kol! – tromfolta le öccsét Klaus dühösen, aztán felesége után ment. Teljesen tudatában volt annak a ténynek mely szerint az ő fenyegetése még feleségénél is meggyőzőbbre sikeredett. De ehhez nem is férhetett kétség. Elvégre nem véletlenül rettegték a nevét annyi éven át.

Ez idő alatt a Bennett házban Elena jó és most már egyetlen legjobb barátnőhöz illőn Bonnie megnyugtatása érdekében készített egy kis teát. Mivel a boszorkány a szobájában volt, így kedvére kárörvendett a remekül alakuló tervein. Caroline mostanában már egyébként is felesleges volt a számára, így tényleg csak idők kérdése lett volna az, hogy valamilyen úton-módon kivonja őt a forgalomból. A mostani követési helyzet, pedig pont kapóra jött a számára. Mivel saját magát így még jobban bebiztosította a többiek előtt. Ugyanis ebben a követés szituációban egyértelműen ő volt az áldozat. Legalábbis barátai, jobban mondva vakon követő ismerősei így hitték. Bonnie-t nem szándékozott megölni, főleg, mivel inkább felhasználja, majd őt a tervei érdekében. Tekintettel arra, hogy Caroline halála miatt ő maradt neki az egyetlen legjobb barátja, akiben feltétlenül megbízik.

• Tessék Bonnie, itt egy kis tea, ettől jobban leszel. A nagymamád dobozából vettem ki, mert tudom, hogy mennyire szeretted, amikor ő készítette. Tudom, hogy nem lett pont ugyan olyan, de remélem ez is ízleni fog – mondta Elena kedvesen. Magában fintorgott egy kicsit azért, mert továbbra is meg kell játszani, hogy érdekli a többiek sorsa, de a tervei érdekében sajnos ez nagyon is szükséges volt. A hasonmás ital választása egyébként nem volt véletlen, mivel a barátai téves képzeteivel ellentétben nagyon is jó tudta manipulálnia a körülötte lévőket és tudta, hogy ez a tea mennyire sokat jelente Bonnie-nak. És egy legjobb barát nagyon jól tudja, hogyan befolyásolja valaki egyébként is pocsék hangulatát, még rosszabbra úgy, hogy az ebből semmit sem vegyen észre. Sőt, kedves baráti gesztusnak, a szeretett jelének vélje.
• Emlékszel, hogy, amikor kicsik voltunk mindig várt minket teával és sütivel? – mosolyodott el a boszorkány nagyon is szomorúan. Nagymamája említése továbbra is fájó pont volt a számára és hálás volt Elenának, hogy az ő teájával próbálja jobb kedvre deríteni.
• Emlékszem Bonnie. Caroline már, akkor is versengett velem… velünk és folyton ott sündörgött Matt körül – jegyezte meg a hasonmás. Ártatlanul célozva arra, miszerint szőke hajú barátnőjükben már, akkor sem lehetett megbízni.
• Caroline már, akkor is olyan volt, mint most. Folyton pörgött és segített, sokkal jobban lekötötte a figyelmünket. Mindig megvigasztalt, ha szükségem volt a támogatására – merengett el Bonnie szomorúan, mert tudta, hogy már soha sem lehet része ebben.
• Tudom, Bonnie, tudom. Viszont van, amit nem lehet megbocsátani – jegyezte meg Elena határozottan és félrefordult jelezve a boszorkánynak, hogy őt is rosszul érinti az, ami történt.
• Igen, igazad van csak annyira… nem akarom, elveszíteni – fogta meg a hasonmás karját a boszorkány erősen bűntudatosan. Mivel tudta, hogy Elena számára ez sokkal rosszabb, mint neki.
• Már régen elvesztettünk. Ő már nem a mi Caroline-unk volt, aki velünk együtt nőtt fel, hanem mássá vált és ezen mit sem változtatta az, hogy egykor mennyire szerettük őt és… szeretjük még most is.
• Szerinted miért fordult ellenünk? Mi oka volt rá? – érdeklődte Bonnie halkan és elkeseredetten.
• Attól tartok erre nem tudom a választ. Én a helyében kétszer is meggondoltam volt azt, amit teszek. Mielőtt egyáltalán követni kezdem az egyik barátomat, teljesen indokolatlanul. Van, ami nem éri meg a kockázatott, és ő úgy látszik nem mérlegelt eléggé.
• Elena, hogy mondjuk meg az anyukájának? Elmondjuk egyáltalán? – kapaszkodott bele kétségbeesetten legjobb barátnője karjába, aki válaszul megölelte őt.
• Nem, nem hinném, hogy jó ötlet lenne. Majd Damon és Ric megoldják, nekünk már nem kell többet ezzel foglalkoznunk – közölte Elena és ügyelt rá, hogy hangjába kellő fájdalmas tónus vegyüljön.
• Damon mostanra már biztos megölte – szipogott fel a boszorkány. Annak ellenére, hogy bűntudat gyötörte mégis hitt abban, hogy helyesen cselekedtek. Elvégre Elena érvelése teljesen logikus volt és nem volt benne hiba. Legalábbis ő nem látta.
• Igen, biztos vagyok benne – vigyorodott el Elena elégedetten, de az ölelés miatt Bonnie ezt nem láthatta.

Damon Caroline ideiglenesen halott testével először a Salvatore panzió felé indult, azonban fél úton megtorpant és a gondolataiba merült. Tudta, hogyha kiderül a Forbes lány eltűnése, avagy esetleges – továbbra is erősen függőben lévő - halála, akkor Liz óhatatlanul is, de rá fog gyanakodni. Elvégre, ha gyilkosság történt a környéken, akkor az ő bűnössége valahogy mindig szóba került. Abban az esetben is, ha történetesen teljesen ártatlan volt, hogy a tényleges bűnös cselekedeteiről ne is beszéljünk. Tehát a seriff ebben az esetben teljesen logikusan gondolt volna arra, miszerint neki valamilyen úton-módon része volt Caroline elvesztésében. A bajok elkerülése érdekében az idősebb Salvatore ezt egyáltalán nem szerette volna. Mivel Ric-en kívül a nő volt a legjobb barátja és igazán nem akarta őt elveszíteni csak azért, mert Caroline ostoba módon elárulta őket.

Tisztában volt azzal, hogy ezért is nem állhatott oda Liz elé és vallhatja be, hogy mit is tett. Nem, mintha ez valaha is megfordult volna a fejében. Ugyanis tisztában volt azzal a ténnyel, hogy a nő egyáltalán nem hitte volna el azt, miszerint a lánya tényleg elárulta őket. Damon sem hitte teljesen, ezért is volt az, hogy Caroline még életben volt. Legalábbis amennyire ez annak számított. A Forbes család rejtettnek mondható - bár egyébként köztudott - vámpírok kínzására alkalmas kamrájába sem vihette, mert az lett volna a második hely ahol keresnék a testet. Damon erősen törte a fejét azon, hogy mégis, akkor hova vigye. A Mikaelsson villába egyértelműen nem akart beállítani azzal, hogy „Legyetek szívesek és biztosítsatok egy kis helyet nekem, addig, amíg kikérdezem Caroline-t, hogy lepaktált e veletek, avagy rosszabb esetben anyátokkal.” Teljesen abszurd és megvalósíthatatlan elképzelés volt.

• Most komolyan, mit csináljak veled? – vetett egy mérges pillantást a szőke hajú vámpírlány továbbra is ideiglenesen halott testvére. Az azonban érthető módon nem válaszolt.

Aztán az idősebb Salvatore-nak hirtelen eszébe jutott egy ötlet. Egy nagyon is remek ötlet, amire senki sem gondolna, lévén, hogy nem tudtak róla. Damon maga sem volt biztos abban, hogy igaza van e, de egy próbát mindenképpen megért a számára. Így aztán már suhant is a felé a hely felé, ami Caroline-nak otthont fog adni arra az időre még alaposan kikérdezi. Odaérve rövid ideig bolyongott, mert nem találta azt, amit keresett. Elvégre nem könnyű megtalálni egy olyan helyet, amiről csak egyszer hall az ember és látni soha sem látja. Ráadásul a létezésben sem lehetett teljesen biztos, de bizonyos szinten mégis tudta, hogy ott van valahol.

Keresését végül siker koronázta, mert megtalálta a keresett helyett. Elégedetten bólintott. Annyira tudtam, gondolta felhorkantva. Az egyik karjával továbbra is a szőke hajú vámpírlány testét fogta a másikkal, pedig a rejtett, nehéz vasfedőt ragadta meg. Vámpírként játszi könnyedséggel megemelte és lesétált a sötét pincébe. Pár percbe bele telet, mire megtalálta a központi helységet. Ami tele volt a vámpírok kínzására alkalmas, bár némileg rozsdás eszközzel. Levágta Caroline-t a középen elhelyezett székbe, beszíjazta és biztos, ami biztos alapon adott neki egy kis verbénás injekciót. Nem árt az óvatosság alapon, mivel nincsen rosszabb, mint egy már semmit sem veszíthető személy erejét lebecsülni. Még vendége ébredésére várt alaposabban körbejárta a helységet és szemügyre vette az ott megtalálható dolgokat.

• Annyira tudtam, hogy jól emlékeszem – jelentette ki diadalmasan ugyanakkor némileg keserűen is, amikor a sok verbénára és fa kínzó eszközre pillantott. Régen, amikor a vámpírok egyre jobban kezdték ellepni Mystic Fallsot, akkor kihallgatott egy apja és William Forbes seriff közötti könnyednek hallatszó, de valójában nagyon is komoly társalgást. A vámpírokról beszéltek és arról, hogyan is tudnák megállítani őket. Az egykori seriff megemlítette, hogy létrehozott egy kamrát és ez egyértelműen felkeltette Giuseppe Salvatore kíváncsiságát. Damon már, akkor tudta, hogy apja kapni fog az ötleten és maga is készített egy hasonló helységet. Természetesen teljesen titokban. Tehát ezért volt az, hogy Damon most a régi Salvatore villa romjainál volt. Pontosan a rejtett pince lejáróban. Mert az apja végül elkészítette a helységet. Az idősebb Salvatore persze nem lehetett teljesen biztos ebben a mai napig, mégis ott lappangott benne a gyanú. Lévén, hogy apja mennyire fanatikus meg akarta állítani a vámpírokat. Mi sem bizonyította ez jobban, minthogy a saját fiait is képes volt megölni.

Stefan még hosszú órákon keresztül lefagyva bámulta a hullát. A füle zúgott és egyszerűen nem tudta elhinni, hogy újra előtört belőle a kíméletlen gyilkos. Nem értette, hogy miért itt és miért most. Elvégre egészen jól megvolt az állat vérrel. Vagyis annyira, hogy ne akarjon ismét visszaszokni ártatlan emberek megölésére és az azzal együtt járó fájdalomra. Ezért nem fért a fejébe az, hogyan is lehetett rá képes. Ismét.

Hevesen megrázta a fejét és egy reszketeg sóhaj kíséretében felállt. Természetesen a meg kellet támaszkodni a falban, mert úgy érezte, ha nem tenné, akkor elveszítené az egyetlen biztos pontot, ami számára még adva volt. És, akkor addig ülne ott még valaki meg nem találja őt és a hullát, ami rá nézve nem lett volna igazán szerencsésnek mondható. Főleg, mert csak két végkimenetel jöhetett volna szóba és Stefan ebben a pillanatban nem tudta eldönteni, hogy melyik lenne a rosszabb. Az egyik lehetőség ugyanis az lett volna, hogy őt ölik meg. A másik meg, hogy ő öli meg azt a személyt, aki megtalálja. A fiatalabb Salvatore pedig minden látható dolog ellenére nem akart ismét ölni, akkor sem, ha szinte újra érezte az ezzel együtt járó kényszert, vágyat és különös módon a nyugodtságot.

Ezért aztán némileg kijózanodva megpróbált összepontosítani. Nem volt egyszerű, mert folyamatosan és egyre erősebb mértékben hullámzott át rajta a borzadály és a kétségbeesés, azért, amit tett. És mivel ezeket az érzéseket nem tudta kizárni így tétován, ám annál alaposan szemügyre vette a nőt. Hátha felismeri őt, és az alapján felrémlik neki valami a tegnap estével kapcsolatban. Azonban egyáltalán nem volt ismerős a számára. Akkor sem, ha most éppen darabokban volt. Ugyanis ezen hátrányos helyzet ellenére azért meg tudta volna mondani, hogy látta e már korábban. Véleménye szerint az egyik borzalmas momentum az volt ebbe az egyébként sem fényes helyzetben, miszerint nem is emlékezett arra, hogy végzett a nővel. Bármennyire próbált is koncentrálni nem ugrott be neki semmi. Végül feladta. Szinte teljesen – vagyis véleménye szerint egyértelműen - biztos volt abban, miszerint ő volt az elkövető. Tekintettel az előéletére. Ahol már nem először tett volna ilyesmit. Az sem volt igazán meglepő, hogy nem emlékezett borzalmas tettére, mert a múltban is sokszor voltak olyan időszakok, amik a vérengzések miatt teljes egészükben kiesetek számára.

Újabb eseménytelen órák teltek el mire elhatározásra jutott. Az ablakon kipillantva rájött, hogy valahol Mystic Falls közelében van, de elég távol ahhoz, hogy ne lássa őt senki, és ne halljanak semmit. Észrevette a hamutálcát az asztalon és eszébe jutott egy kivitelezhető ötlet. Rágyújtott egy cigarettára, eloltotta és a halott kezébe helyezte. Nem volt egyszerű feladat, tekintettel arra, hogy a test már erősen megmerevedett, de végül csak sikerült. Aztán Stefan begyújtott a kandallóba, aztán a konyhába igyekezve bekapcsolta a gáztűzhelyt is. Mindent alaposan beállított. Fogott egy gyufát és a gáztűzhely irányába dobta és gyorsan kisuhant a házból. Pont időben, mert a ház egy hatalmas robbanás kíséretében megadta magát. Stefan egy pillanatra még visszafordult és némileg lenyűgözötten a tűz lángjait figyelte, amik lassan egyre jobban csökkentek. Lévén, hogy eleredt az eső. Végül a fiatalabb Salvatore elsuhant a Salvatore panzió irányába. Remélve, hogy sikerült a terve, amely alapján el fogják hinni, hogy egy sajnálatos baleset történt és egyértelműen nem gyilkosság.