3. fejezet

Következő lépés

„Ha mindig a legkedvezőbb pillanatra várna, soha nem tudna továbbmenni: szüksége van egy kis őrültségre, hogy megtegye a következő lépést.” Paulo Coelho

• Itt lenne pár kép a tetthelyekről. Eddig sajnos vagy éppen nem sajnos csak két áldozat volt és Liz egyik esetben sem talált semmi természetfelettire utaló nyomot, ahogy én sem jártam sikerrel e téren – vette elő a kissé meggyűrt és félbe hajtott borítékot a bőrkabátja belső zsebéből Damon és az asztalra, helyezte, hogy Klaus is meg tudja nézni őket.
• Lehet, hogy csak egy sima sorozatgyilkos – jegyezte meg az ős a képeteket tanulmányozva, amiken tényleg nem volt semmi lényeges dolog. Leszámítva a leszúrt hullákat, de ez nem igazán hatotta meg a hibridet. Elvégre látott már ennél rosszabbat is, sőt ezer éve alatt ő maga is hagyott már ott tetemeket kicsit sem finom módon.
• Te el tudnád hinni, hogy egy ilyen Hasfelmetsző Jack puszta véletlenségből bukkant fel itt és pont most kezd el tanácstagokat gyilkolni? – kérdezte a vámpír erősen szkeptikusan. Tudva, hogy Mystic Fallsban nincsenek véletlenek.
• Nos, tekintve, hogy erre felé ez csoda számba menne így a kérdésedre válaszolva nem, nem tudom elhinni. Szinte biztos vagyok benne, hogy nem sima emberről lenne szó – válaszolta Klaus neheztelően pillantva hívatlan vendégére. Nem értette, hogy egyáltalán miért is segít az idősebb Salvatore-nak. Persze volt rá indoka, ami bár nem volt nyomós, mégis ott volt. Ez, pedig nem volt más, minthogy a tanácstagok gyilkolása nagy feltűnést kelt és ebben a helyzetben egyáltalán nem volt szüksége feltűnésre.
• Szerintem a célpontjai nyilván lényegesek – vetette fel saját véleményét Damon.
• Remek észrevétel nem is értem miért jöttél segítséget kérni tőlem, ha te egymagad is tudsz ilyen éleslátó kijelentéseket tenni – gúnyolódott a hibrid.
• Az volt rá az okom, hogy tudom te, segítenél nekem kideríteni ezt, mert nem veszed félvállról a közeledben történő gyilkosságokat, főleg most nem – válaszolta a vámpír merészen célozva az Esther-es incidensre, ami határozottan nem volt számára egy életbiztosítás, de megtette, mert soha nem tudta megállni, hogy ne nyilvánítsa ki a véleményét.
• Ha szeretnél továbbra is ragaszkodni az életedhez, akkor lehetőleg ne célozgass folyamatosan – jegyezte meg Klaus mérgesen. Damon válaszként felemelte a kezeit. Jelezve, hogy nem tehet róla. Közben megszólalt a telefonja is. – Persze, igazán ne zavartas magad, elvégre tényleg nem azért jöttél ide, hogy segítséget kérjél tőlem – mondta a hibrid szarkasztikusan. Az idősebb Salvatore pedig tényleg nem zavartatta magát, tehát megnyomta a hívás fogadása gombot, mivel úgy vélte talán még fontos is lehet. Annak fényében, hogy a hívó fél nem volt más, mint a Mystic Fallsi seriff, vagy Liz Forbes.
• Na, mi újság van Liz? Csak nem újabb hulla van láthatáron? – kérdezte Damon érdeklődve.
• De igen, viszont ezzel határozottan egy vámpír végzett, és ami igazán aggasztó azaz, hogy nem is Mystic Fallsban, hanem a szomszéd városban – válaszolta a nő gondterhelten.
• Valóban? Végre, valamint szokásos – hümmögte a vámpír, majdhogynem derűsen. Ugyanis ettől meglehetősen elégedetnek tűnt. Nem igazán érdekelte, hogy nem tudja ebben az ügyben, ki lehet a tettes, mivel legalább jelentkező volt bőven a posztra, akiket nem lesz nehéz, megkérdezi, hogy ugyan vacsiztak e vámpír módon mostanában.
• Ugye nem te voltál? – kérdezte Liz meglehetősen élesen. Ugyanis tényleg nem örült volna neki, ha Damon elkezdi öldösni a lakosságot. Csak úgy hobbiból, mert az idősebb Salvatore-ból ha rosszkedve volt, akkor igazán kitellett az ilyesféle esztelen ámokfutás.
• Tudod, én úgy vélem, hogy barátok vagyunk, ennek fényében azért köntörfalazhattál volna, még egy kicsit mielőtt ilyesmivel vádolsz meg, megjegyzem teljesen oktalanul, ugyanis sajnálatos módon az idejét sem tudom, hogy mikor öltem meg valakit – válaszolta Damon elégé bánkódva e miatt a tény miatt. - Legalábbis olyat, aki nem támadt fel utána – tette hozzá csak az igazságkedvéért. Ugyanis nemrégiben kitörte Ric nyakát, mivel legjobb barátja pont rosszkor volt rossz helyen és a gyűrűjének hála amúgy is felébredt. Szóval nem lett semmi komoly probléma az ügyből, főleg mivel Damonnel gyakran előfordult az, hogy amikor mérges volt, akkor megölt valakit. És akkor, abban az esetben igazán az volt. Tekintve, hogy Elena teljesen a háta mögött cselekedett, sőt Stefan még ki is törte a nyakát. Ebből következően tehát, ha valakinek hát neki van oka haragudni. Persze tudta, hogy nem jó személyen töltötte ki a haragját, de már nem tudta ezt megváltoztatni. Ráadásnak Ric azóta nem is állt szóba vele, sőt még a Mystic Grillben is úgy kerülte, mintha minimum főbenjáró bűnt követett volna el ellene és egy pohárral sem volt hajlandó meginni a társaságában még a békességük érdekében sem. Az idősebb Salvatore persze tudta, hogy legjobb barátja egy idő után úgyis meg fog békélni és megbocsátja neki, hogy megölte őt. Ismételten.
• Hogy mondod?! – kérdezte Liz erősen felháborodva. Várva a választ, azonban végül másként döntött. – Tudod mit? Inkább nem is akarom tudni – vágta rá, mivel meggondolta magát. Néha nem értette, hogy ő és Damon hogyan is lehetnek barátok. Persze tisztában volt azzal, hogyha a vámpír éppenséggel nincsen éppen ittas állapotban, akkor nagyon sokat tud segíteni a Mystic Falls helyzetet illetően. Tekintve, hogy vámpírként neki nagyobb esélye volt egy másik vámpírral szemben. Legalábbis a legtöbb esetben.
• Oké, akkor biztos, hogy egy sima vámpírtámadásos hulláról van szó és csak annyi a különbség, hogy nem Mystic Fallsban történt az ügy? – érdeklődte Damon.
• Tudod, Damon lehet, hogy nem látszik, de ez a munkám és ezt azért még meg tudom állapítani, ahogy egy várostáblát is el tudok olvasni – válaszolta a nő neheztelően.
• Nem kell felkapni a vizet, majd körbenézelődök és elárulom, hogy mire jutottam. Pá, pá – mondta még a vámpír és mielőtt a seriff bármit is fűzhetett volna ehhez már le is tette a telefont.

• Szóval, mint hallod van egy újabb hulla, bár ezzel most tuti, hogy vámpír végzett – fordult az ős felé Damon várakozóan.
• Nem számít – jelentette ki Klaus határozottan. Ugyani egyértelmű volt, hogy arról a hulláról van szó, aki ő ölt meg a tegnapi nap folyamán.
• Várj, ugye most nem az akarod mondani, hogy te voltál? – kérdezte az idősebb Salvatore.
• Talán kérdőre szeretnél vonni? – érdeklődte az ős, aki ebben a pillanatban, inkább volt a szokásos fenyegető személy. Ugyanis egyáltalán nem akarta eltűrni, hogy a vámpír csak úgy kérdőre vonja őt. Főleg annak a tekintetében, hogy idejött és segítséget kért tőle.
• Ha azt mondom, hogy megfordult a fejemben gondolom, megölsz – válaszolta Damon tényközlően a lehetőséget.
• Szemrebbenés nélkül – ismerte el Klaus. – Egyébként, örülök, hogy a látszat ellenére ilyen remek felfogó képességed van – tette hozzá gúnyosan.
• Kösz, igyekszem – morogta az idősebb Salvatore és összefonta a karjait a mellkas előtt jelezve, hogy ez azért nagyon telitalált az érzelmi világába.
• Egyébként ilyenkor nem valaki mást szoktál erről értesíteni? Olyat, akit esetleg érdekel az emberek sors? Például ott van a most szentként viselkedő, de valójában álszent öcséd. Vagy esetleg Ric barátod – sorolta a lehetséges segítőket a hibrid. Ugyanis tényleg semmi kedve nem volt sem segíteni, sem útmutatást adni a megoldáshoz. Még most sem, hogy kiderül mit is tett nemrég. Elvégre őt nem igazán fogják felelősségre vonni ezért. Tekintettel arra, hogy azért ő még mindig Niklaus Mikaelsson volt, az ősi hibrid, akivel senki nem akart szembeszállni. És Damon állítása ellenére ezek a mostanában megtörtént esetek meg aztán tényleg nem az ő problémái. Sőt a feltűnése ellenére talán még jól is jön ez az egész tanácsot ritkító gyilkosság sorozat elvégre túlságosan, sokan vannak és egyébként sem kedveltem őket, gondolta Klaus.
• Ric nem ér rá, mert kissé megrendült a barátságunk azért, mert nemrég kitörtem a nyakát – árulta el Damon nem is igazán tudta, hogy miért. – De te, mint a testvérek közötti viszony nagy szakértője biztos tudsz tanácsot adni arra, hogy Stefan miért is nem áll szóba velem – tette hozzá szurkálódóan.
• A tanácsom az lenne – és a saját érdekedben szerintem jobb lesz, ha az eszedbe vésed -, hogy szúrd le Stefan-t egy tőrrel, mielőtt ő teszi meg veled. Mivel gondolom ismételten és megunhatatlanul összevesztettek az édes kis Elena miatt. Szánalmas, mindketten igazán észrevehetnétek már magatokat – csóválta meg a fejét Klaus kifejezve mennyire ostobán is viselkedik a két Salvatore testvér. – Ami pedig Ric barátodat illeti, hidd el nekem, hogy a jól szuperáló Gilbert gyűrű is elromolhat egyszer, úgyhogy legközelebb tégy nekem egy szívességet, és az öcsédet öld meg a mostanában egyre részegesebb történelem tanár helyett – tette hozzá tényközlően a véleményét. Damon megkérdezte őt a témáról ő meg még válaszolt is neki, ennyi jótékony cselekedett elég is volt a mai napra. Mivel nem akarta, hogy a végén ide szokjon hozzá, és tőle kuncsorogjon mindenféle tanácsért. Valamint ezzel együtt erősen bízott abban, hogy az idősebb Salvatore végre békén hagyja őt, amire ez után a megszólalása utána igen nagy volt az esély.
• Kösz a semmit – szűrte a fogai között Damon mérgesen és sarkon fordulva kivágtatott a Mikaelsson villából. De legalább megtudta, hogy semmilyen ismeretlen vagy ne adj ég ismerős vámpír nem ruccant át a szomszéd városba, hogy ott feltűnően megöljön valakit, hanem csak az ősi hibrid szórakozott egyet. Ami azért akár aggasztó is lehetett volna, viszont Damon mégsem érzett így. Tekintve, hogy ő is szokott néha hasonló dolgokat tenni, na jó mostanában, mint ahogy azt Liznek is mondta tényleg nem ölt meg senkit Ric sajnálatos esetén kívül. Amiről tudta, hogy valamivel korrigálni kéne annak érdekében, hogy elnyerje barátja bocsánatát.

Klaus bosszúsan nézett a távozó Damon után. Egyszerűen nem is értette, hogy az idősebb Salvatore miért pont tőle várt megoldást. Tudomása szerint ugyanis nem voltak éppen puszipajtások. Persze tisztában volt azzal is, hogy a vámpír körül élők legtöbbje valóban használhatatlan idióták egész hada. Akkor is csoda számba ment az, hogy valaki tőle kérjen segítséget. Pont tőle! Ráadásnak azok utána, amiket ellenre tettek még volt hozzá képe!

• Frank! – hívta a hibridjét Klaus kissé emeltebb hangon. Amiből tisztán kiérződött a feszültség. Ugyanis tudta, hogy az egész kénytelen-kelletlen dolog ellenére meg kell oldani ezt az egész gyilkosságos dolgot. Elvégre ki tenné ezt meg, ha ő nem?
• Igen? – kérdezte a parancsra ismét megjelenő hibrid érdeklődve.
• Remélem, hogy tudsz a mostanában történt gyilkosságokról – jegyezte meg Klaus szűkszavúan, mivel először tudakozódni akart és csak utána kiadni a feladatott. Ugyanis így sokkal könnyebb volt kiosztani a parancsot, hátha elbukna, és akkor nem lenne jó, ha bármit is elárulna az ismeretlen gyilkosnak. Mert bár nem volt fenyegető – legalábbis eddig csak a tanácstagokra támadt – attól még azzá válhat és az ilyesmit jobb csírájában elfojtani mielőtt túlságosan is a fejükre, nőne.
• Természetesen, a seriff aktáit már meg is szeretem – mondta készségesen a hibrid.
• Tényleg? És hogy-hogy így tettél? – húzta fel a szemöldökét Klaus meglehetősen kíváncsian. Ez a fajta önállóság a kedvére való volt, de jobban örült volna neki, ha tud róla. Tehát a tett ennek következtében kissé megcsorbult a szemében.
• Az egyik testvéred javasolta és hozzá tette, hogy te biztos szintén kérni fogod – válaszolta Frank megfontoltan megválogatva a szavait. Remélve, hogy életben marad és nem végzi fejetlenül vagy szívtelenül. Ugyanis Klausnál soha nem lehetett tudni, hogy melyik is van napirenden azért, ha valaki ilyesmit tesz az ő háta mögött.
• Melyik testvérem volt az? – kérdezte Klaus indulatosan felcsattanva, bár sejtette a választ. Tekintve, hogy Kol nem igazán törődött volna ilyesmivel, Rebekah most az iskolával volt elfoglalva, Finn pedig… nos igen, Finn továbbra is Esther-rel volt, mint egy jó kisfiú vagy éppen levágni való ostoba birka. Tehát csak egy valaki maradt a listán…
• Elijah – adta meg a választ Frank és óvatosan behúzta a nyakát, várva a csapást azért, mert nem szólt erről.
• Itt járt? – kérdezte az ős egy lesújtó pillantás kíséretében.
• Nem, telefonált – felelte a hibrid észrevétlenül még összébb húzva magát.
• Legközelebb szólj, ha valami hasonló dolog történne. Ugyanis elvárom azt, hogy elmond nekem, ha bármelyik testvérem kapcsolatba lépne veled, akár telefonon, akár személyesen, vagy bármilyen más lehetséges formában – dörrent rá mérgesen Klaus a hibridjére kikötve a jövőben támasztott feltételeit, amik szerinte eddig egyébként is nyilvánvalóak voltak. Idiótákkal vagyok körülvéve…
• Természetesen – bólogatta Frank serényen és látható volt rajta, hogy örül neki, hogy mindene a helyén maradt. Legalábbis eddig.
• Akkor gondolom nincsen szükséged ezekre? – tette fel a kérdést az ős a fényképek felé intve.
• Nincsen – rázta meg a fejét a hibrid és óvatosan kifelé oldalazott.
• Remek, most már mehetsz is, és ne kelljen többet csalódnom benne, mert akkor nem leszek túlságosan kedves – hagyta veszélyesen függőben a fenyegetést Klaus. Azonban így is tisztán kiérződött belőle, hogy milyen végzetes változás fog bekövetkezni Frank életében… vagy halálában.
• Ígérem, nem fogsz – szögezte le a hibrid és gyorsan távozott is. Mert egy elégedetlen Klaus soha nem volt jó előjel. Ugyanis olyankor az életben maradás mércéje a férfi ingerült állapotával fordítottan arányosan zuhant lefelé.

Ezután az ős pár percig még elégedetlenül és meglehetősen dühösen bámult távozó hibridje utána. Egyszerűen bosszantott az, amikor ilyen együgyű idióták vették körül, bár Frank néha legalább tudott gondolkozni másokkal ellentétben. Ilyen más volt Tyler Lockwood is, aki első sikeres hibridsége ellenére az egyik legnagyobb csalódása volt. Igaz tudta, hogy nem kéne ezen meglepődnie elvégre mit is várna egy Tyler kaliberű kis bolondtól? E gondolatok közepette a letakart festményre pillantott. Úgy vélte nem lenne rossz ötlet ismételten átmenni a szomszéd városba, azon belül is a kocsmába, mivel eszébe jutott egy ötlet. Ami akár megvalósítható is lehet. Tehát Klaus ezúttal séta helyett kocsiba szállt és már indult is. Ezen estén sokkal kevesebben voltak a kocsmában, mint előzőleg. Ami a történtek fényében igazán valószínű is volt. Néha örült neki, hogy öntudatlanul is, de előre mozdítja a saját még meg sem született terveit. A pultnál, pedig ismételten Melody volt megtalálható.

• Egy bourbon lesz – szólította meg a neki pillanatnyilag háttal álló lányt.
• Megint nem tetted oda a végére a kérlek-et – érkezett bosszankodó felelet.
• Lehet, hogy csak arra voltam kíváncsi, hogy emlékszel e rám – mondta Klaus szurkálódva.
• A memóriámmal nincsen semmi gond, köszöni a kérdést – fordult végre a szőke hajú férfi felé Melody. És azzal a lendülettel hevesen levágta a kért italt a vendég elé.
• Én nem is céloztam semmi ilyesmire – vont vállat az ős könnyedén.
• Persze, hogy nem – mormolt a lány sértetten. – Ismét egyedül? – érdeklődte Melody élesen visszavágva a parancsolgatós dolog miatt.
• Már megszoktam – válaszolta a hibrid morcosan elkomorulva. Ugyanis ez a téma tényleg nem tartozott a kedvencei közé és értette, hogy a lány így akart visszavágni neki, ami sikerült is. Mert ez tényleg kényes kérdés volt a számára.
• Szerintem, nem lehet megszokni, de küzdeni lehet ellene, bár van, amikor nincsen értelme – mondta Melody az ismeretlen férfi indulatosan hullámzó zöld szemeibe pillantva. Olyan volt, mintha a szél beleborzolt volna egy szép zöld erdőbe és minden útjába eső dolgot elsöpört volna. A lány pedig úgy vélte, hogy a férfi jelleme valóban ennyire hullámzó.
• És ha én küzdöttem, de nem sikerült és végül visszaütött? – érdeklődte Klaus kíváncsian várva a feleletet.
• Talán nem küzdöttél eléggé – vetette fel a lány. Bár ebben elégé kételkedett, ugyanos a szőke hajú férfi nem olyannak nézet ki, mint aki könnyen beletörődik a dolgok alakulásába.
• Szerintem minden tőlem telhetőt megtettem – vágta rá a hibrid mogorván elárulva a dolgot.
• De ha feladod, akkor értelmét veszíti az, amit eddig tettél. Persze ettől függetlenül megteheted, de szerintem csak akkor, hogyha az eddigiek nem érték meg a fáradságot – fejtette ki Melody a saját véleményét ezzel kapcsolatban.
• És mit javasolsz? – kérdezte Klaus.
• Keres egy új célt, ami érdemes küzdeni – tanácsolta a lány és szinte automatikus töltötte újra a férfi poharát, ami ismét kiürült. - "Életem legnagyobb részét azzal töltöttem, hogy boldoggá próbáltam gondolni magam, és a tény, hogy nem jártam sikerrel, véleményem szerint egyedül azt jelentheti, hogy nem vagyok elég jó gondolkodó. Eddig még soha nem jutott eszembe, hogy a boldogtalanságom oka esetleg nem a hibás gondolkodás, hanem maga a gondolkodás." - idézte Eric Weiner-t.
• Nem néztem volna ki belőled, hogy filozófiát tanultál – jegyezte meg a hibrid érdeklődve.
• Tudod, jártam főiskolára – replikázta Melody neheztelően. Nem szerette, ha hülyének nézték.
• De nem fejezted be? – kérdezte Klaus, bár inkább hangzott kijelentésnek, mint kérdésnek.
• Nem, nem fejezetem be – válaszolta meg ennek ellenére a költői kérdést a lány csöndesen.

• És a mai napon nem fogsz énekelni? – érdeklődte Klaus, bár a nemrég történt szinte közvetlen hullát találásnak a közelében ebben igazán kételkedett.
• Nem, nincs kedvem hozzá. És szerintem nincs is rá igény a tegnap történtek fényében, amikre ma derült fény – válaszolta Melody határozottan.
• Miért mi történt? – adta a hibrid a tudatlan, holott Damon és Liz telefonbeszélgetése miatt, valamint az idősebb Salvatore-tól személyesen is értesült arról, hogy megtalálták a tegnap általa megölt fickó hulláját.
• Most szerinted el fogom neked árulni a történteket, mert szépen mereszted rám a szemed? – érdeklődte a lány szárazon.
• Miért is ne? – válaszolt kérdéssel a kérdésre Klaus szájszéle, pedig megrándult egy elfojtott mosolytól, aztán nyújtotta a lány felé az ismét üressé váló poharát.
• Persze rögtön – forgatta meg a szemeit Melody. Ekkor a tegnapi dalt kérő pasas sétált oda hozzájuk aggódó pillantásokat vetve a lányra.
• Melody nem szeretnéd, ha kidobnám? – kérdezte az érintettől készségesen egy óvatos oldalpillantást vetve a hibridre.
• Nem, nem szükséges – rázta meg a fejét a lány. Sejtette, hogy vendége és az ismeretlen idegen nagyon nincsenek egy súlycsoportban.
• Régi ismerősök vagyunk, és csak összekaptunk egy régi közös emléken – fűzte hozzá a maga verzióját Klaus, a hangjából, pedig olyasmi érződött, mint a soha sem létező közös múltjukban nagyon is közel álltak volna egymáshoz. Melody erre válaszként felhúzta a szemöldökét, de nem cáfolta meg semmilyen formában a megjegyzést. Mivel ha megteszi, akkor is rosszul jár, ha meg nem tesz, akkor is. Tehát az ördögi kör ismét felbukkant.
• Így van? – kérdezte csak azért is a férfi.
• Persze – hazudta a lány szemrebbenés nélkül.
• Akkor magatokra hagylak titeket – mondta a férfi erősen megilletődve, mivel nem akarta olyanba ütni az orrát, ami nem tartozik rá és gyorsan fizetett és már távozott is. Klaus erre a poharába somolygott. Valamint a késő óra miatt a többiek is szedelőzködni kezdtek.
• Mire volt ez jó? – érdeklődte Melody morcosan, amikor éppen nem volt senki a közelükben. Ugyanis rajta és az ismeretlen szőke hajú férfin kívül már csak egy személy volt a kocsmában. A lány tudta, hogy most majd az egész város azt fogja hinni róla, hogy az ismeretlen szőke hajú férfi régen valóban a barátja volt, ami azért elégé bosszantó lett volna, tekintve, hogy így is túlságosan is sok ajánlatott kapott és úgy vélte most ettől csak még jobban felfognak bátorodni. Ami erősen felháborította őt, elvégre bár nem volt egy finom hölgy attól még nem volt olyan, aki csak úgy bárki karajiba ájul.
• Most szerinte válaszolni fogok erre csak azért mert szépen mereszted rám a szemed? – utalt az egyik kérdésére adott lehetetlen válaszra az ős. Melody mérgesen összeszorította a száját válaszként. Klaus meg diadalmasan elvigyorodott.
• Mi lenne, ha esetleg megkímélnél attól, hogy ki kelljen dobnom téged és egyszerűen távoznál? – kérdezte a lány, mert kezdett elege lenni az ismeretlen szőke hajú férfiból, akinek még a nevét sem tudta, de nem is igazán akarta. Na jó, talán egy kicsit azért érdekelte…
• Nem hiszem, hogy szándékomban áll teljesíteni ezt – rázta meg a fejét Klaus a poharát nyújtva. Közben az utolsó vendég is elhagyta a helyet. Melody ügyet sem vetett a férfira, hanem elkezdett feltakarítani.
• Záróra – jegyezte meg a lány, amikor mindent elpakolt.
• Tudod még nem volt alkalmam bemutatkozni és emiatt a legidősebb öcsém, neheztelne is rám érte, szóval szeretném ezt most pótolni. A nevem Klaus, de hívhatsz Niknek is – nyújtotta a lány felé a kezét üdvözlése jeléül udvariasan meghajolva egy picikét. Bár ez inkább tetszett gúnyos, mint udvarias gesztusnak.
• Melody és remélem, hogy most már hajlandó vagy távozni – fogadta el a lány fogcsikorgatva a kézfogást, azonban a következő dologra egyáltalán nem számított. Ami nem volt mást, minthogy a hibrid hevesen magához rántotta őt. Melody pedig egyensúlyát vesztve zuhant a férfi mellkasának.
• Hamarosan ismét találkozunk és ígérem, hogy nem fogod megbánni – vigyorodott el Klaus sokat ígérően közel hajolva a lányhoz.
• Szerintem meg nem találkozunk többet és, ha mégis, akkor az cseppet sem lesz kellemes – vágta rá a lány dühösen fújtatva. Nem szerette, ha játszottak vele ezért aztán hátrébb lépve mérgesen az ajtó felé mutatott. A hibrid pedig fizetett és vigyorogva távozott. Mivel kitalált magának egy remek programot annak az időnek az eltöltésére még Elijah megtalálja vagy Esthert, vagy Finnt, vagy a lehető legjobb esetben mindkettőt.

Ezután ezt a kis párbeszédet szinte egy álló hétig minden este eljátszották közvetlenül zárás előtt. Ugyanis Klaus mindig záróráig maradt feszegetve Melody tűrőképességének határait. A lányt szinte az őrületbe kergette a férfi folyamatos célozgatása, valamint az ezzel teljesen véletlen szerűen váltakozó mogorvasága, ami egyszerűen csak még jobban felidegesítette őt. Tekintve, hogy az ős olyankor parancsolgatott neki és nyilván másoknak is, de utóbbi őt nem igazán érdekelte. Hanem csak az, hogy felé ne tegyen ilyen diktátori gesztusokat. Aztán ott telt be Melody-nak az a bizonyos utolsó csepp a pohárban, amikor meglátta a lakása ajtajának lezserül a falhoz támaszkodó férfit.

• Nem hiszem el, hogy… - vágta hozzá mérgesen a szavakat Klaushoz a lány.
• Mit? – kérdezte a hibrid közelebb lépve.
• Egyáltalán honnan tudod azt, hogy hol lakom? – hagyta figyelmen kívül a kérdést Melody idegesen, ugyanis a sajátja sokkal inkább lekötötte a figyelmét.
• Megmondtam, hogy ismét találkozni fogunk – válaszolta végül Klaus még közelebb lépve a lányhoz. Aki dacosan pillantott rá vissza.
• Egyszerűen csak hagyj békén! – bökött a hibrid mellkasára mérgesen. Klaus erre válaszként a karjai a lány derekára csúsztatta és ajkait a lány ajkaira, tapasztotta. Melody-ban egy pillanatra bent rekedt a levegő annyira megdöbbent a férfi számára teljesen meglepetésszerű tette miatt. Istenem, gondolta utolsó ép gondolatával. Aztán viszonozta a csókot.
• Mondtam, hogy nem fogod megbánni és szerintem inkább lesz kellemes, mint kellemetlen – jegyezte meg Klaus sokat ígérő diadalmas mormolás kíséretében egy pillanatra elválva a lány ajkaitól és a lakás ajtajának döntötte a karjaiban tartottat.
• Később még lehet, hogy így lesz – zihálta Melody a levegőhiány miatt. Azonban most már másra sem vágyott, minthogy folytassák azt, amit elkezdtek. A hibrid győzelme teljes tudatában csókolta meg ismét a lányt. Ugyanis ezzel a lépéssel már véglegesen körvonalazódni látszott egy terve a fejében annak érdekében, hogy ez után ne legyen egyedül.

2. fejezet

Látogatók

„Gyakran barátkozunk meg olyan emberekkel, akiket először ki sem állhattunk! Amikor te változol, helyzeted is megváltozik. Ez törvényszerű. Nem kell azon morfondíroznod, hogy hogyan is történik mindez. Átalakulásod átformálja körülményeidet is.” Andrew Matthews

Melody másnap szinte délig aludt, de ez általában így volt nála tekintve, hogy a kocsmában általában éjfélig vagy hajnal egyig dolgozott. Most is csak az ébresztette fel őt, mert valaki kopogtatott az ajtaján. Álmosan és meglehetősen szalonképtelen állapotban ment kinyitni azt. Egyébként sem igazán érdekelte, hogy ki mit gondol ennek kapcsán róla. Főleg mivel a legtöbb szomszédja - a város legtöbb részével egyetemben - abban a hitben éltek, hogy ő bizony éjszakai pillangóként tevékenykedik. Ami azért erősen sértette őt, de túltette magát rajta. Elvégre nem akadhat fent mindenféle, csip-csup, kis apróságon. Akkor sem, ha ez már tényleg bosszantó volt.

• Jó reggelt bogaram – köszöntötte őt a házinéni kedvesen
• Jó reggelt, Mrs. Hill – mormolta a hajába túrva és arrébb állt, hogy az idős hölgy be tudjon totyogni a lakásba. Nem igazán volt oda azért, hogyha bárki is becézte őt, a nőnek mégis elnézte, mert e nélkül valahogy nem lett volna, ugyan azaz egész. Melody mindig is furcsállta, hogy Mrs. Hill botra támaszkodik, és ilyen lassan sétál tekintve, hogy amikor múltkor a fodrászhoz kísérte el őt, akkor olyan gyorsan szedte a lábait, hogy alig bírt vele lépést tartani. De lehet, hogy csak azért sietett annyira, mert a fodrásznál megtudja a legfrissebb pletykákat, gondolta a lány elmerengve, mivel az idős hölgy nagyon is kíváncsi természetű volt. De vajon most miért is van itt?
• Csak nem felébresztettelek? – kérdezte Mrs. Hill miközben lassan leereszkedett az egyik konyhaszékre és nagyon jól leplezett pillantások kíséretében fordult körbe, mint aki keres valamit, vagy inkább valakit.
• Egyébként is ideje lett volna felkelnem – válaszolta a lány vállat vonva és igyekezett visszafogni a gúnyt a hangjából. Tekintve, hogy azért tudott volna még aludni egy keveset és érdekelte volna, hogy a nő mit is akar itt tulajdonképpen, mert aligha hitt abban, hogy egy kedves csevejre ugrott föl hozzá. – A lakbér miatt tetszett jönni? – érdeklődte Melody. A világért sem sietette volna az idős hölgyet, viszont ennek ellenére nem bánta volna, ha gyorsan megtudja az itt tartózkodásának okát és lehetőleg visszafeküdhet még egy keveset.
• Nem, nem igazán – rázta meg a fejét Mrs. Hill, aki láthatóan nem szándékozott elárulni, hogy akkor mégis miért is jött látogatóba. – Egyébként is van még hátra addig egy hét – tette hozzá.
• Azt hiszem jobb lesz, ha most befizetem, főleg mivel lehet, hogy később elfelejteném – mondta Melody elmerengve és a tegnapi borravalójából, valamint az erre félretett összegből kifizette az esedékes bért.
• De nem fog neked gondot okozni ugye bogaram? – kérdezte az idős hölgy gondoskodóan.
• Nem fog – rázta meg a fejét a lány határozottan. Főleg mivel a tegnap a szőke hajú férfi által otthagyott pénzből még maradt is neki. Valamint ennek kapcsán felmerült neki egy lehetséges megoldás Mrs. Hill ittlétének indítóokával kapcsolatban.
• Mrs. Queen említette, aki a fiától hallotta azt, hogy egy csinos szőke hajú fiatalemberrel beszélgettél tegnap este – árulta el végre valahára ittlétének valódi okát az idős hölgy és hangja mohó kíváncsiságról árulkodott. Így nyerném meg egyszer a lottót!
• Tényleg? – kérdezett vissza Melody élesen. Viszont az öreg hölgyet nem igazán zavarta ez a hangnem, tekintve, hogy annál azért sokkal jobban akarta tudni a választ.
• Igen, igen és azt mondta, hogy úgy beszélgetettek, mintha nagyon régóta ismernétek egymást – pislogott rá ártatlanul Mrs. Hill.
• Hogy mik vannak – csóválta meg a fejét a lány és egyáltalán nem állt szándékában válaszolni erre a kérdésre. Tekintve, hogy azért az ő életén ne csámcsogjanak a kelleténél jobban. Igaz, hogy ha nem mond semmit az többet fog mondani mindennél, viszont ha mond, akkor meg ki fogják forgatni a szavait. Fránya ördögi kör! – Viszont azt hiszem, hogyha nem lenne gond, akkor én most visszafeküdnék még aludni – tette hozzá bocsánatkérően, de alig bírta megállni, hogy ne a fogai között szűrje a szavakat felháborodásában.
• Persze, persze, nem is tartanálak fel a kelleténél tovább. Akkor hát további szép napot bogaram – állt fel az idős hölgy, majd kitopogott a lakásból. Melody a kísértés ellenére nem vágta be mögötte az ajtót. Pedig annyira nagy volt rá az ingere, hogy erősen viszketett tőle a tenyere.

Klaus a Mikaelsson villában ébredt, amit még a hibridjeivel épített a családja számára. Azonban az elképzelései romba dőltek, tekintettel arra, hogy Stefan volt szíves feltámasztani Esthert. A hibrid ismét érezte a magányt. És most nem csak azért, mert nem volt az ágyban senki sem, mivel ez most nem érdekelte kifejezetten. Az zavarta, hogy a szívébe fészkelte magát ez a feszítő érzés és bárhogy próbált is küzdeni ellene nem engedte el őt. A ház egyszerűen kongott az ürességtől, ő pedig nem tudta, hogy ezzel kapcsolatban mit is tehetne, vagy akar e egyáltalán bármit is tenni. Elvégre a családja elfordult tőle, őket tehát büszkeségből nem is várta vissza. A hibridjeit meg továbbra is városon kívül tartotta – pár kivételtől eltekintve persze -, mert egyszerűen belőlük is elege volt. Ugyanis bármit mondott is nekik azok szó nélkül engedelmeskedtek neki, mint a legjobb birkák, annak ellenére, hogy hibridek voltak. Eleinte persze élvezte ezt az egész kötődés dolgot, sőt most is örült neki, mégis már kezdte elveszíteni a kezdeti varázsát. Ennek legfőbb oka az volt, hogy Klausnak nem kellet a színlelt törődés, mert az sokkal jobban idegesítette, mint az, ha semmit nem kapott. Persze a színlelés abból a szempontból volt megnyugtató érzés a számára, mert ez által el tudta hinni, hogy ő is fontos lehet valakinek, olyanoknak, akik akár tűzbe is mennének érte, mert így érzik helyesnek. Mindennél jobban vágyott arra, hogy valaki egy nap mindenféle bugyuta kötöttség nélkül érezzen így vele kapcsolatban. Azonban erre nem igazán látott esélyt. És bármennyire is mutatta azt, hogy ez őt nem érdekli, hogy neki semmi sem fáj, ennek ellenére az egyedüllét szinte teljesen felemésztette őt.

• Olyan sokat kérnék? – tette fel hangosan a gondolataiban lappangó kérdést Klaus. Természetesen nem kapott rá választ, de nem is igazán várt. Ezért aztán mérgesen megrázta a fejét és a festő szobájába igyekezett. Nem akarta, hogy bárki is rájöjjön az ő mélyen rejlő magányára, ugyanis így sok minden könnyebb volt a számára. Mégis kettős érzés kavargott benne ezzel kapcsolatban, mivel azért vágyott arra, hogy valaki tényleg teljesen elfogadja. Hogy ezen feszült érzéseit levezesse azt tette, amit mindig, hogyha valami súlyos nyomta a lelkét. Vagyis festett. A festés és a rajzolás volt az ő önkifejezése a világ felé. És megnyugtató hatása mellett remek hobbinak is számított, ami által sokakat megismert és persze a falakon is jól mutattak a képei. A legtöbb általa megismert művész különc volt, mégis a közös hangot megtalálta velük a festés által. – Érdekes – dünnyögte pár órával később az elkészült festményre pillantva, amiről a tegnapi pultos lány nézett rá visszaéneklés közben. Soha nem tagadta azt – főleg mivel igencsak gyakorta megesett vele -, hogy lefestett másokat, mert megragadta bennük valami. Melody-t is azért rajzolta le, mert megragadta őt. Mivel a lány ugyan olyan elveszetnek látszott, mint ő maga. Dacos kék szemei ugyan azt a magányt és egyedüllétét tükrözték, amit az ő zöld íriszei. Amiket ezer év fájdalma és magánya olvasztott magába a harag és nemtörődömség álcája alá rejtve. A magány mindkettőjük szorosan magába foglalta és nem is engedte el. Kíváncsi lett volna arra, hogy a lány hogyan is küzd ez ellen az érzés ellen, bár ahogy tegnap tapasztalta mogorvaságot és a tények nagyon is őszinte kinyilvánítását választotta. Ami bár nem volt egy kifejezetten jó ötlet – tekintve, hogy nem mindenki fogadta ezt valami nagyon jól - mégis a legtöbb esetben használt, legalábbis ideig-óráig mindenképpen. A hibrid elgondolkozva leste az elkészült és lassan megszáradó képet. Olyan, mint én, gondolta elmerengve. Vajon az akadályokat is úgy veszi? Persze továbbra sem értem azt, hogyan is dolgozhat egy ilyen nevenincs város kocsmájában, de minden bizonnyal a szükség vitte rá. Merengéséből az szakította ki, hogy az egyik itt tartózkodó hibridje, akit semmi esetre sem engedett el maga közeléből besietett a szobába.
• Klaus, Damon Salvatore szeretne veled beszélni – jegyezte meg Frank.
• Bejelenti magát és nem csak egy hívatlan látogatást tesz? Ez új, biztos akar valamit – mormolta Klaus. Az órára pillantva megállapította, hogy a nagyon is belemerült a festésbe ugyan is azon már délután három óra volt. – Enged be- rendelkezte végül. Frank pedig sietős léptekkel igyekezett teljesíteni a parancsot. Az ős vetett még egy pillantást az elkészült képre, majd óvatosan vigyázva letakarta azt, hogy azért ne érjen hozzá a még kissé nedves vászonhoz. Semmi kedve nem volt, ahhoz, hogy Damon rövid látogatása során megfigyelje azt, hogy mivel is tölti az idejét, tekintve, hogy egyáltalán nem szándékozott az orrára kötni a tevékenységeit.

Melody Mrs. Hill legnagyobb szerencséjére végül vissza tudott feküdni és mélységes bosszankodása ellenére is elnyomta őt az álom. Aztán három óra körül ébredt fel. Így idejét érezte annak, hogy felöltözzön és megreggelizzen. Két órával később ment a kocsmába annak érdekében, hogy átvegye a délutáni műszakot Ryan-től. Aki késő délelőtt és kora délután dolgozott.

• Hello – köszöntette a fiút Melody, amint oda ért és leült az egyik bárszékre. Valamint a kocsmában tartózkodó legtöbb vendégnek is odabiccentett üdvözlete jeléül.
• Hali, korábban jöttél – jegyezte meg a fiú felpillantva.
• Már nem tudtam mit kezdeni magammal – vont vállat a lány könnyedén.
• Ha már Mrs. Hill felkeltett a kíváncsisága miatt mi? – kérdezte Ryan vigyorogva.
• Utálom, a kis városok gyorsan terjengő forró drótját – húzta el a száját Melody morcosan a pultra könyökölve.
• Szegényt szerintem vérig sértetted azzal, hogy nem szolgáltattál neki kellő mennyiségű információt – röhögött fel a fiú.
• Valahogy ebben a helyzetben kicsit sem érdekelt az ő lelki világa – jegyezte meg a lány bosszankodva.
• Gyanútlanul beengedted mi? – kérdezte Ryan nagyon is sokat értően törölgetve a poharakat. Mivel még volt tíz perc a váltásig.
• Igen, én naiv azt hittem a lakbér miatt jött, erre kiderült, hogy csak körbeszimatolt. Legközelebb nem követek el ilyen óriási hibát, mert azt nem tudnám megbocsátani magamnak – csóválta meg a fejét Melody továbbra is erősen bosszankodva a dolog miatt.
• Megértelek – válaszolta a fiú könnyedén. Ugyanis édesanyja Mrs. Hill egyik legjobb barátnője volt. Volt idő- szinte közvetlenül a lány városba érkezése után -, amikor a két idős hölgy az akarta, sőt mi több szinte el is várta, hogy Ryan és Melody randizzanak egymással. A lány azonban kosarat adott a fiúnak. Tekintve, hogy annak egyébként is volt barátnője, ő pedig nem akart barátot magának. A gond csak ott kezdődött, hogy Ryan anyukája nem tudott erről, Melody pedig inkább elvállalta azt, hogy ő legyen a gonosz kosarat adó fél, mivel az ő lelkivilágát ez nem igazán rázta meg. Ezután, persze nem igazán döbbenetes mód kapta szárnyra, hogy milyen mellék foglalkozása is van neki. Melody persze nem neheztelt Ryan-re. Legalábbis annyira nem. Főleg, mivel a fiú egy idő után - úgy egy hónapja – elmondta az anyjának, hogy barátnője van. Jobb később, mint soha, gondolta Melody.
• Ettől nem lettem jobban – válaszolta a lány morcosan.
• Tudom, egyébként anyám engem is kérdezet, hogy nem e tudok valamit a titokzatos pasidról– válaszolta a fiú és elröhögte magát a lány szenvedő arcát látva.
• Milyen jó nekem – mormolta Melody neheztelően.
• De amúgy tényleg a pasid? – kíváncsiskodott Ryan.
• Már te is?! – csattant fel a lány a fiúra nézve.
• Bocs, bocs – vágott egy bocsánatkérő mosolyt Ryan.
• Mindegy gondoljanak, amit akarnak – jegyezte meg Melody és hátra ment, mert eléggé elege volt mindenkiből. Pedig még el sem kezdődött a munkaideje.

• Damon, örömmel veszem, hogy legutóbbi találkozásunk óta tanultál egy kis tiszteletet, bár Elijah biztos jobban tudná ezt értékelni, mint én – jegyezte meg Klaus és közben töltött magának egy pohár whiskyt és kényelmesen a kandallónak dőlve várta, hogy mivel is érdemelte ki ezt a „megtiszteltetést”.
• Kérdezni szeretnék valamit – szegezte a hibridnek a kérdést szem forgatva a vámpír.
• Csakugyan? – húzta fel a szemöldökét Klaus. Egy amolyan: „Soha nem találtam volna ki, ha nem mondod” lesújtó pillantás kíséretében.
• Nem tudom, hogy anyucikád felbukkanása óta mennyire figyelsz oda a városban történt dolgokra, de a tanácstagok sorba hullanak, mint a pulykák hálaadáskor – vágta rá Damon mindenféle további teljesen felesleges köntörfalazás helyett, aminek egyébként sem lett volna sok értelme.
• Hidd el, hogy nem felejtettem el, ahogy azt sem, hogy kinek is köszönhetem – ragadta meg a vámpír nyakát mérgesen a hibrid.
• Csigavér tigris – sziszegte az idősebb Salvatore gúnyosan.
• Ide jössz és szemrehányást teszel nekem?! Aztán meg elvárod, hogy megnyugodjak. Nem tudom, hogy te hol éltél eddig, de sürgősen térj vissza a való életbe – tanácsolta fenyegetően Klaus.
• Megtennéd, hogy elengedsz? – kérdezte a vámpír bosszúsan. – Mint már említettem a tanáccsal probléma van, ami akár téged is érinthet – tette hozzá szokásos cinikus hangján. Valahogy soha nem volt szokása megállni a még egészséges határnál, ha elragadtak őt az indulatai. Ami igazán sűrűn előfordult az ő esetében.
• Hol kéne érdekeljen az, hogy a tanácsot megöli valaki? – kérdezte Klaus irritáltan. – Aki ha engem kérdezel az öcséd, aki ismételten próbál visszaállni a diétájára, aminek soha sincsen jó vége – tette hozzá szarkasztikusan.
• Tudod, ha így lenne, akkor igazán megigézhetnéd őt… – vetette fel Damon a lehetőséget. Mert azért nem lett volna rossza, ha száz százalékig ki tudja zárni az ő drága öcsikéjét.
• Nem fogok szívességet tenni nektek! – vágta rá a hibrid mérgesen.
• Tudom, egyébként sem Stefan a tettes, mivel elvileg most pont a nyugodt diétás állapotban leledzik…
• A te öcséd tekintetében nincs olyan, hogy nyugodt állapot – szúrta közbe a megjegyzést a hibrid csak a miheztartás érdekében.
• Hagynád, hogy befejezem, amit elkezdtem? Vagy minden egyes mondatomhoz megjegyzést fogsz fűzni és akkor még több ideig fogjuk rabolni egymás, amúgy sem erre alkalmas idejét? – kérdezte Damon bosszúsan. Tudta, hogy nem kellett volna idejönnie, de amikor először eszébe jutott, akkor valahogy sokkal jobb ötletnek tűnt ez az egész. Elvégre ki nem jönne rá arra, hogy ki a gyilkosságok nagy szakértője mostanában, ha nem a pszichopata ezer éves hibrid? Persze Damon sem volt kezdőnek nevezhető ebben a témában, mégis értékelte volna, ha minél előbb megoldódik ez a dolog, amiben ő pillanatnyilag holt vágányra jutott.
• Rendben, akkor mond, amit akarsz, epekedve hallgatlak – engedte el végre az idősebb Salvatore-t Klaus cinikusan. Nem elég, hogy a nyakamba szabadítják Esther-t még egy ilyen piti kis gyilkos problémát sem tudnak megoldani! Egyáltalán már azon is csodálkozom, hogy nem ölték még meg őket, bár, ami késik, nem múlik, gondolta a hibrid. Stefan újbóli árulására utalva.

• Nem úgy értettem, csak kíváncsi voltam – jelentette ki Ryan, amint a lány visszaért.
• Legközelebb akkor, ha lehet, inkább tartsd meg magadnak a kíváncsiságod – válaszolta Melody morcosan.
• Oké, megyek, kidobom a szemetet – sóhajtotta a fiú bűntudatosan. A lány inkább azzal foglalkozott, hogy italt töltsön az egyik vendégnek. Alig telt el pár perc, mire egy rémült kiáltás hangzott fel. A vendégek egyből kitódultak, hogy megtudják ennek az okát. Melody is a sokadalom után ment, mivel sejtette, hogy most nem valami verekedésről vagy ehhez hasonlóról van szó. Ryan rémülten mutogatott a konténer felé, aztán pedig a falnak támasztotta a kezét és kicsit sem finoman kiadta a gyomortartalmát. Melody el is fordult, mert nem akarta, hogy a látványtól ő is hasonlóan tegyen, ezért aztán pont elkapta azt a pillanatot, amikor a vendégek közül ketten felemelték a konténer tetejét. Nos, így már azért érthető, hogy kidobta a taccsot, gondolta a lány, akinek ebből a szemszögből pont egyenes rálátása nyílt a kicsit sem finoman odadobott hullára.

Nem sokkal később elözönlötte a környéket a rendőrség is, valamint ezzel együtt járóan az emberek is kitódultak az utcára, hogy megtudják azt, hogy mi is történt. A rendőrség egyébként Mystic Fallsból száguldott át, mivel a város oda tartozott. Ebből a szempontból legalábbis, persze itt azért nem volt olyan magas a halálozási arány. Mindenkit – legalábbis azokat, akik láthattak valamit a hullából, mivel arrafelé tartózkodtak - visszatereltek a kocsmába. Melody pedig osztogatta az italokat, valamint ő maga is ivott egyet, mert azért nem mindennapi látnivaló volt számára egy hulla.

• Felvehetném a vallomását? – kérdezte a hozzá lépő szőke hajú nő, bár inkább volt kijelentés, mint kérdés.
• Persze – válaszolta a lány készségesen, bár nem tudta, hogy ő mit is mondhatna az ügyről. Aztán szépen elmondta a seriffnek – mint ahogy azt előzőleg a vendégektől megtudta Liz Forbes-nak – hogy mit is látott ő maga.
• Van kamerájuk? – kérdezte a seriff. Ugyanis nagyon kíváncsi lett volna arra, hogy vajon melyik Mystic Fallsi vámpír tévedt át ide, vagy ami rosszabb lenne ki érkezett már megint az ő egyébként is természetfelettitől hemzsegő városukkal egyel arrébb. A hullát egyértelműen vámpír támadta meg, aki még el is tüntette a testet, amivel csak megnehezítette a dolgunkat. Tekintve, hogy ezt már kicsivel nehezebb lesz kimagyaráznunk a szokásos mesével. Ráadásul új orvos szakértőnk sincsen még…
• Sajnálom, tudomásom szerint nincsen, a tulaj nem igazán van oda a modern technológiáért – válaszolta a lány megcsóválva a fejét.
• És a főtéren sincs egy sem – motyogta saját magának Liz. – Mindenestre köszönöm, hogy elmondta, amit látott, ha esetleg később eszébe jutna valami, akkor szóljon róla – tette hozzá és egy névjegykártyát tett a lány elé, aki nagyon megbízható és összeszedet tanú volt. Amit a seriff igazán értékelt, tekintve, hogy ez nagyon ritkaságszámba ment az ő szakmájában.
• Természetesen – bólintotta Melody határozottan. - Seriff megkérdezhetem, hogy vajon mi is végezhetett az áldozattal? – érdeklődte a lány, mikor a szőke hajú nő felállt a bárszékről és vette volna tovább az irányt a következő kihallgatásra váró vendéghez.
• Minden bizonnyal egy puma volt, Mystic Fallsban is gyakran betévednek, de persze a nyomozás még folyik – válaszolta Liz nyugodtan elregélve a szokásos fedő sztorit, ami azért ebben az esetben igazán érezhetően sántított.
• Értem, köszönöm – mondta Melody. Azt azért nem kérdezte meg, hogy vajon egy puma, hogyan is volt képes betenni a hullát a konténerbe, de lehet, hogy ez csak neki merült fel. Aminek nyilván az volt az oka, hogy rengetek krimit olvasott. De persze puszta logikával is eléggé necces volt benyelni a pumás dolgot. Mindenestre a rendőrség gyorsan végzett. Elszállították a hullát, aztán ezzel a kíváncsi tömeg is eloszlott, valamint a vendégek jó része is hazafelé vette az irányt. Tekintve, hogy milyen mély megrázkódtatás érte is őket nemrégiben. Melody ekkor elővette a telefonját és beütötte a már fejből ismert számot. Azonban - ahogy számított is rá - csak a hangposta jelzett.
• Szia, rég beszéltünk és reméltem, hogy el tudlak érni, de gondolom most meccsen vagy éppen, ha így van, akkor sok sikert, bár te mindig nyersz – mondta a sípszó után Melody elmosolyodva megigazította a karkötőjét, amit ajándékba, valamint védekezési céllal kapott az illetőtől. Az első sikeresen győztes meccsének az örömére. Ugyanis ettől a barátjától tanulta el hogyan is kell verekedni, tekintve, hogy az illető nagyon is profi volt ebben. – Szóval visszatérve az eredeti témára azért hívtalak, mert egy nagyon érdekes ügy történt a közvetlen közelemben. Képzeld, megöltek valakit, ha engem kérdezel elégé csúnyán helyben hagyták a fickót. Ugyanis a torkát teljesen feltépték. A seriff meg azt állítja, hogy egy puma volt. Annak ellenére is, hogy a hullát egy konténer belsejében találták meg. Tudom, tudom, most mond meg, hogy manapság milyen érdekes szokásaik vannak a pumáknak… Remélem, minél előbb megkapod ezt az üzenetet és beszélhetünk – tette még hozzá a lány, majd a zsebébe süllyesztette azt. Tudta, hogy bele fog telni pár napba, mire reagálást kap rá. De a történtek ellenére remélte, hogy találkozhat az illetővel, akkor is, ha nem akar majd segíteni neki kideríteni a gyilkosság valódi tettesének kilétét, hanem csak meglátogatja őt. Mivel Melody már azt is nagyra értékelte volna.

1. fejezet

Az egyedüllét csapdájában

 

„Csapdában vagyok. Rám törnek a régi dolgok, emlékek, napok, az életem darabkái. Minden apró kockákra hullott szét, és most falként vesz körül, és egyre jobban bezárul körülöttem. Nincs semmi. Próbáld megérteni. Próbáld meg felfogni, hogy mi történik. Semmi nincs a térben. Minden áttetsző.” Evelyn Lau

Klaus Mikaelsson magányosan sétált a sötét Mystic Fallsi erdőben. Ami egy ember számára nem volt minden veszélytől mentes, viszont az ősi hibridet nem fenyegette semmi ilyesmi. Elvégre kevés olyan dolog volt, ami meg tudta volna őt rémiszteni vagy akár támadni. Baljós és komor árnyékot vető sziluettje fel-felbukkant a sűrű fák között, amit a nemsokára egésszé váló hold olykor-olykor megvilágított. A férfi ebben a pillanatban még az eddigieknél is jobban egyedül érezte magát. Egyszerűen nem tudta, hogyan is siklott ennyire félre az élete. Ő volt az, aki mindig mindenki előtt járt egy lépéssel és tudta, hogy kitől mire számíthat. Mégis Esther nemrégiben történt újbóli felbukkanása még őt is mélységesen megdöbbentette, hát, még az, amikor a nő azt állította, hogy megbocsájtja neki azt, amit ezer éve tett ellene. A hibrid nem tudta, hogy neki erre hogyan is kéne reagálnia. A szíve legeslegmélyén mindig is remélte a megváltást ezen tette miatt, mert bármennyire is ártott neki a nő mind azzal amit régen ellene elkövetett mégis az anyja volt, aki világra hozta őt. Azonban Klaust ez egyszerűen már nem tudta érdekelni, mivel abban a pillanatban megszűnt minden érzése a nő iránt mikor az kimondta rá az átkot, amit több mint ezer évig rajta is maradt. Megkötve vele lénye egyik nagyon is lényeges részét. Amit aztán ötszáz év utána megpróbált feloldani, de Katerina sajnos teljesen keresztülhúzta a számításait azzal, hogy elmenekülte előle és vámpírrá változott. Aztán újabb ötszáz évnek kelljen eltelni ahhoz, hogy végre szabad legyen. Végre nem volt semmilyen átok által megkötve és, hogy magányát elűzze magához hasonlóakat szeretett volna teremteni. Persze első próbálkozásai kudarcba fulladtak. Köszönhetően annak, hogy Elena Gilbert nem halt meg az áldozás során, mint ahogy azt ő hitte, hanem John Gilbert apai önfeláldozásának hála életben maradt.

• Csak tudnám mindek – morrant fel Klaus mérgesen. Megvetette a hasonmást, ugyan úgy, ahogy Katherine-t és még előttük Tatiát. Mindhárom nő ugyan olyan volt és itt a hibrid nem csak a kinézetükre gondolt. Hanem a viselkedésükre is. Szeretek játszadozni a férfiakkal, különösen többel egyszerre és a bónusz pedig az volt, hogyha testvérek estek a csapdájukba. A manipulálás is lényük lényeges részét képezte, a bájologással egyetemben. Katherine és Tatia voltak annyira tisztességesek – már amennyire ez a szó felmerülhet az ő esetükben -, hogy magukra vállalták természetüket. Viszont Elena nem ilyen volt, hanem kislányos ártatlanság mögé rejtette valódi énjét és Klaus ezért őt utálta az összes Petrova közül a legjobban. Nem értette, hogy régi legjobb barátja és annak bátyja - aki azért tényleg nem volt ostobának mondható -, hogyan is képesek bedőlni ennek az egész nevetséges színdarabnak, ami Elenának köszönhetően Mystic Fallsban folyt. Mindenki a lányt akarta megmenteni és az a kedvesség álcája alá áldozta fel maga helyet, azt, akit szükségesnek tartott. És bár Klausnak minden vágya az volt, hogy megölje a hasonmást mégsem tehette, mert az ő vérére volt szükséges ahhoz, hogy még több hibridet teremtsen magának, hogy azok pótolják a családját. Ha már a vérszerinti rokonai elfordultak tőle. Elijah-nak kisebb gondja is nagyobb volt semmint hogy vele törődjön. Ugyanis éppen azon ügyködött, hogy megakadályozza Esther tervét, ami azt foglalata magába, hogy megöli őket. Persze Klaus nem is várt tőle mást, elvégre Elijah mindig is ilyen volt. Finn úgy követte Esther-t ebbe a számára és az anyjuk által rájuk tett kötelék miatt vele együtt számukra is egyértelműen öngyilkos küldetésben, mint egy nagyon is készséges, de erősen ostoba áldozati bárány. Persze Finn soha nem élvezte úgy a vámpír létet, mint ők, de azért Klaus nem értette, hogy miért is nem képes egyszerűen egyedül meghalni. Lehetőleg úgy, hogy nem rántsa őket is magával. Kollal kapcsolatban az volt a véleménye, hogy legkisebb öccse nyilván beleveti magát abba, amiből koporsóba jutása óta lemaradt. Persze tartotta vele a kapcsolatot. Ugyanakkor Klaus nem volt ostoba és éppen ezért tudta, hogy öccse látszólagos engedelmessége ellenére mérges rá és ezt a kellő pillanatban ki is fogja mutatni. Nyilván abban a pillanatban, amint sikerül ismét koporsóba zárniuk Esther-t. Viszont ezt bátyja nem bánta, mivel inkább legyen rá mérges, mint rosszabb esetben halott. Ami a legjobban fájt neki az az volt, hogy még Rebekah sem volt mellette, aki eddig minden helyzetben ott állt és vele együtt küzdött. De most még ő is elhagyta őt. Klaus pedig nem tudta, hogy mihez kezdjen ezután, de tudta, hogy meg kell oldania az egyedüllétét, mert ha nem akkor abba lassan bele fog örülni.

Annyira a gondolataiba merült, hogy fel sem tűnt neki az, hogy elérte a Mystic Fallsal szomszédos kisváros határát jelző táblát. Itt aztán úgy döntött, ha már eddig eljött, akkor tovább megy. A sűrű erdőt fokozatosan váltották fel a házak és végül meglátott egy a késői időpont ellenére még nyitva lévő épületet, aminek a funkciójára nem igazán volt nehéz rájönnie. Különösen, hogy amint elé ért, akkor tántorgott ki egy nagyon is bódult állapotban lévő férfi a bejárati ajtón. Klaus undorodóan elfintorodott.

• Talán valami problémád van? – dörrent rá a férfi és nagy nehézségek árán megpróbált megállni a két lábán.
• Hozzám beszél? – érdeklődte a hibrid szárazon.
• Nem, az oszlophoz, hát persze, hogy hozzád – vágta rá a férfi úgy mintha, egy hülyéhez beszélne. Klaus mérgesen összeszorította a száját, majd nemes egyszerűséggel átváltozott és mielőtt a részeg férfinak ideje lett volna rájönni arra, hogy mi is fog törni vele a nagyon is közeli jövőben megharapat őt, majd a közeli sikátorban lévő nagy konténerbe dobta a hulláját. Most igazán nem volt hangulata az ilyen pofátlan idiótákhoz.
• És még a vére is pocsék volt, de nem is tudom mit vártam – húzta el a száját Klaus, miközben letörölte róla a vért. Ezután bement a kocsmába, hogyha már ilyen rosszul sikerült az itteni belépője, akkor legalább leöblítse egy kis whiskyvel a torkát. Amikor belépet, majdnem ugyan az a látvány fogadta, mintha a Mystic Grillben tett volna látogatást. Azonban itt a folyton szerencsétlenkedő Matt helyet egy szőke hajú lány volt a pultos.
• Egy bourbon-t lesz – ült le a pulthoz a nagyon is mogorva hangulatban lévő Klaus.
• Egy kérlek-et azért oda tehettél volna a végére – pillantott rá a lány szúrósan. A hibrid válaszként mérgesen felpillantott.
• Bocsásd meg modortalanságom, de nálunk olyan együgyű a csapos, hogy csak az ilyen egyszerű parancsokból ért, bár abból se nagyon. Szóval egy bourbon-t szeretnék kérni, ha lennél szíves – vágta rá Klaus gúnyosan. Nem sok olyan volt, aki vissza, mert volna szólni neki, de a lány megtette és ezt azért a maga módján igazán értékelte.
• Így már jobb – biccentett a lány. – Tessék - mondta és letette a kért italt az ismeretlen szőke hajú idegen elé, aki jól látható érdektelenséggel nézett körbe a kocsmában. Eddig még soha nem láttam erre felé, de nem tűnik egy ártatlan járókelőnek és nyilván nem is az, gondolta Melody, a pultos lány.
• Köszönöm – biccentett Klaus és a poharat felkapva egy hajtásra kiitta annak tartalmát. – Kérhetnék még egyet? – kérdezte, bár inkább parancsolta.
• Ha le akarsz részegedni és kidőlni, akkor természetesen igen – válaszolta Melody szarkasztikusan, de végül megjegyzése ellenére újra töltötte a poharat.
• Nem dőlök ki olyan könnyen, volt pár évem ahhoz, hogy megedződjek – vont vállat Klaus és újra egy hajtásra megitta a whiskyt.
• Nyilván – forgatta meg a szemeit a lány. – Gondolom, nem kéregetni akarsz azzal, hogy újra felém nyújtod a poharad – jegyezte meg szárazon, amikor az ismeretlen szőke hajú férfi már megint ezt tette.
• Csodálkozom, hogy ilyen sokan vannak itt annak ellenére, hogy ilyen gorombán bánsz a vendégekkel – intette körbe a hibrid. Ahol a késői időpont ellenére valóban voltak páran - Vagy csak engem tüntetsz ki ezzel a megható aggódással? – tette hozzá a kérdést cinikusan.
• Nem szeretem azokat, akik ilyen könnyedén veszik azt, ha parancsolgatnak másoknak – felelte Melody neheztelően. Volt benne elégszer részem gyerekkoromban, már nem vagyok hajlandó eltűrni, gondolta közben indulatosan.
• És én ezt tenném? – kérdezte Klaus elvéve a lánytól az újra töltött poharat. Azonban látta rajta, hogy a lány előbbi megjegyzés mögött sokkal több húzódik, mint az, hogy ő modortalanul parancsolgatott, amihez eléggé hozzászokott az idők folyamán. Elvégre nem hagyhatta, hogy mindenki az ő kéréseire ügyet sem vetve tegye meg azt, amit akar, mert abból csak káosz lenne. És köszönte, de abból nem kért. Főleg mivel sokkal jobban szerette, ha ő irányít mindent maga körül és ehhez kapcsolódóan mindenki azt teszi, amit ő akar.
• Igen, határozottan – vágta rá a lány semmint sem habozva nyilvánítva ki az ezzel kapcsolatos véleményét.
• Akkor ismét bocsánatodat kérem ez miatt is – mondta a hibrid gúnyosan.
• Ha nem gondolod komolyan, akkor nem számít – felelte a lány komoran, majd az egyik vendég felé fordult, aki éppen akkor lépett oda a pulthoz. Klaus nem értette, hogy a lány vajon honnan is jött rá arra, hogy ő nem gondolja komolyan a bocsánatkérését. Persze csak udvariasságból mondta, de tőle már ez is igazán nagy szó volt. Mégis a lány nem várta el, hogy bocsánatot kérjen, hanem egyszerűen csak azt, hogy ne parancsolgasson neki.
• Melody énekelnél nekünk valamit? – kérdezte a fiatal férfi, aki a pulthoz lépett. – Tudod, hogy mennyire szeretjük hallani a hangod és csak egy dalról lenne szó– tette hozzá rábeszélően.
• Tegnap is egy dalról volt szó és két órán át énekeltem. Hát hogyan szolgáljatok ki titeket közben? – kérdezte a lány megcsóválva a fejét.
• Nem számít, kiszolgáljuk, mi maguknak csak énekelj nekünk egy kicsit Melody – kiáltott oda egy másik férfi is. A többiek pedig egyetértően mormogtak.
• Legyen, meggyőztettek – sóhajtotta Melody beletörődően. – De most tényleg csak egy szám lesz, maximum kettő – jelentette ki akaratosan.
• Éljen – zengték a bent lévők, ugyanis tudták, hogy a lány ismét sokat fog énekelni nekik és tapssal várták, hogy neki kezdjen.

Klaus egy alig leplezett érdeklődő pillantással tekintett a semmit sem kertelő lány – Melody - után, aki fellépet az aprócska színpadra. A közönség lelkesedését látva úgy érezte magát, mint aki egy nagyon várt koncert kellős közepébe csöppent éppen. Így aztán más dolga nem lévén várta, hogy vajon a közönségnek igaza van e az örömre, avagy sem. Melody megigazította a mikrofont és egy egyik cd-t betéve elkezdte énekelni az egyik kedvenc dalát. Joan Osbourne: What if god was one of use című dala volt a kiválasztott szerencsés nyertes. Pillantása egy pillanatra megpihent az őt figyelő ismeretlen szőke hajú férfin, aztán visszafordult a már nagyon is ismerős közönsége felé. Lassan egy éve dolgozott itt, egy véletlen során meghallották őt énekelni és azóta szinte minden estre megkérik arra, hogy ismét kápráztassa el őket valamilyen számmal. Ő pedig minden vonakodása ellenére örült a felkérésnek, mert, amikor énekelt, akkor úgy érezte, hogy nem érheti semmi baj. Akkor nem fogják őt egyedül hagyni többé. Alig volt tizennyolc éves, amikor elhagyta az otthonát, de egyszerűen nem bírta ott tovább. A szülei pedig egyáltalán nem hiányoztak neki, mivel eljövetelének legfőbb oka ők maguk voltak. Úgy kellet felnőnie, hogy folyamatosan a fejéhez vágták azt, hogy nem jó semmire és csak teher a számukra. Ezért volt az, hogy azóta nem is keresték őt, ahogy ő sem őket. Ott és akkor elválltak az útjaik és nem is fogják keresztezni egymást soha többé, de nem bánkódott e miatt. Mert az élete bár nem lett könnyebb, mert küzdeni kellett a megélhetés miatt, mégis sokkal jobba érezte magát így. Főleg, mert barátokat szerzett. Szám szerint kettőt, de ő őket is nagyon sokra értékelte, mivel soha nem volt az a típus, akit mások könnyedén eltűrtek maguk mellet. Viszont két barátja elfogadta őt olyannak amilyen. Melody sajnálta, hogy az egyikük meghalt és a másikkal meg lassan fél éve nem beszélt, de egyszerűen elszakadt tőlük. De ennek ellenére sok mindent megtanult tőlük és ezt a tudást hasznosította is. Ugyanis ők voltak azok, akik bevezették az élet rejtelmeibe és abban, hogyan is küzdhet, akár képletesen, akár szó szerint azért, amit akar. Ő pedig ezt tette. Küzdött úgy, ahogy valójában mindig is tette, de most már senkinek sem tűrte el azt, hogy meg nem engedhetően bántó hangnemben beszéljen vele. Mert már nem volt az a kislány, aki szó nélkül és visszatartott könnyekkel eltűrte a bántó szavakat vagy éppenséggel tetteket. Persze lassan belátta, hogy kezdenie kéne valamit az életével, de céljai nem igazán voltak. Maximum csak annyi, hogy találjon valakit, akinek a társaságában nem érzi egyedül magát. Ezen gondolat közben ismét rápillantott a szőke hajú ismeretlenre. Aki különleges zöld szemeivel viszonozta a pillantását.

A hangja igazán illik a nevéhez, ismerte el magában a hibrid tartva a szemkontaktust a lánnyal és elismerése apró jeléül a poharát emelte felé, ami ismét üres volt. A lány szájra sarka megrándult és Klaus nem tudta eldönteni, hogy ez a bosszúságtól van e avagy a vidámságtól. Mindenestre a lány lágy hangja egyszerűen varázslatos volt nemcsak a közönség számára, hanem a hibrid számára is. Ezért aztán nem értette, hogy Melody mit is kereshet egy ilyen semmilyen értelemben sem számító kis város kocsmájában, mint pultos és nyilván nagyon is gyakori énekesnő. Viszont utóbbinak köszönhetően rájött arra, hogy Melody miért is viselkedett úgy az előbb, mert az énekléskor megmutatkozott valami a lány érzéseiből. Tehát a hibridnek nem volt nehéz kitalálni azt, hogy az ő neki visszaszóló merész pultos lány ugyan úgy egyedül van, mint ő maga. Ennek ellenére látta azt, hogy Melody kitart, mert az éneklése és a tettei is azt hivatottak megmutatni, hogy ő csak azért sem fogja hagyni azt, hogy legyűrje az élet. Amihez kapcsolódóan Klaus őszinte elismeréssel adózott. Mert a lányt nem becsülte volna többre korban, mint huszonegy, vagy esetleg huszonkettő. Mégis a tőle telhető legjobban vette az akadályokat, ami tényleg lenyűgöző volt. Sokszor találkozott olyan személyekkel, akik hozzá hasonlóan mogorva vagy éppen merész képet mutattak magukról pedig valójában egyedül voltak. Ilyen volt például Damon Salvatore is. Aki minden gúnyossága ellenére hozzá hasonlóan vigyázott a testvérére, aki Klaus szerint nem mindig érdemelte ezt meg. Persze nevezhetnék őt akár elfogultnak is tekintve, hogy Stefan megpróbálta elvenni tőle a családját. Amikor azok még koporsóba voltak zárva – a saját biztonságuk érdekében persze - és a fiatalabb Salvatore volt annyira ostoba – mert egy ilyen húzás csak az lehetett a részéről – hogy megpróbált szembe szállni vele. De végül természetesen ő nyert és Stefan vesztett, ami nem is igazán volt kérdéses soha sem. Akkor sem, ha nem maradt következmények nélkül a diadala. Ugyanis puszta szívességből kihúzta a családtagjaiból a tőröket, akik nagyon is haragudtak rá azért, mert rövidebb, vagy hosszabb ideig tartó álomra küldte őket. Az időtartam természetesen attól függött, hogy melyik testvéréről is volt szó. De még ez sem volt elég Stefan-nak, hanem ráadásnak az ősboszorkányt, vagyis az anyjukat is felébresztette nagyon is megérdemelt álmából. Ami egyszerűen megengedhetetlen tettnek minősült Klaus szemében. Különösen most, hogy ilyen nagyon is fenyegető veszéllyel összekötötte őket. Erre gondolva Klaus ismét elkomorodott. Remélte, hogy sikerül minél előbb megoldani a problémát, amiért hajlandó lett volna bármit megadni. Annak legalább örült, hogy a fehér tölgy tudomása szerint már nem volt senki birtokában, mert az csak tovább bonyolította volna ezt az amúgy sem fényes helyzetet. Érezte, hogy ismét elönti őt a feszültség, de kivételesen örült neki, mert így nem kellet azt érezni, hogy egyedül van. Mert a feszültséget tudta kezelni. Legalábbis véleménye szerint. Otthagyott a pulton egy tekintélyes borra valóval megtoldott összeget és elhagyta a kocsmát, de volt egy olyan érzése, hogy hamarosan vissza fog még térni ide.

Melody a több mint másfél órán át tartó éneklés után lépett le a színpadról, ami utána a vendégek lassan fizetni kezdtek és távoztak. A lány látta, amikor az ismeretlen szőke hajú férfi nagyon is feszülten elhagyta az épületet. Nem tudta, hogy vajon ennek örülni kéne, avagy sem. Amikor a férfi az üres poharát emelte felé akkor majdnem elnevette magát, pedig ez vele nem igazán fordult elő. De a beszélgetésük fényében ez a gesztus egyszerűen humoros volt a számára. Már persze a maga bosszantó módján. Ami a beszélgetésüket jutatta eszébe.

• Akaratos – emelte fel neheztelően a pultra helyezett üres poharat. Mert az éneklés közbeni gesztus ellenére nem felejtette el azt, hogy bizony hogyan is viselkedett a szőke hajú férfi. - És ezzel együtt nagylelkű is, bár ez a modorát továbbra sem javítja – mormolta, amikor meglátta és megszámolta a pultra helyezett összeget. A pénz, mint olyan nem igazán jelentette neki sokat, nem volt tőle lenyűgözve vagy ilyesmi. Maximum csak arra emlékeztette, hogy be kell fizetnie a lakbért. Amit mindig igyekezett időben megtenni nehogy fedél nélkül maradjon, bár már arra is volt példa. Szerencsére csak a szüleitől való elköltözése utáni közvetlenül rövid időt jellemezte ez a helyzet, mert utána sikerül összeszedni magát és úgy, ahogy talpra állni. Köszönhetően annak, hogy az első barátja megtanította harcolni, a szó legszorosabb értelmében, ami könnyű kereseti forrásnak bizonyult. Ebben a városba azonban sikerült neki mindig időben fizetni. Persze az sem lett volna valami nagy gond, ha nem teszi, mert egy kedves – bár nyilvánvalóan kotnyeles - idősödő hölgy volt a bérbeadója. Aki soha nem sietette volna őt, mert megértette volna a lehetséges késés okát, valamint tisztában lett volna azzal, hogy úgyis fizetni fog neki. Ezután a lány megtette azokat a tevékenységeket, amiket zárás után szokott. Gyorsan felmosott és elmosogatott és hazafelé vette az irányt. Haza, nem lenne rossza, ha tényleg lenne rendes otthonom, gondolta, bár nem is igazán az otthon érdekelte volna, hanem azt, hogy legyen vele valaki, akivel megoszthatja azt. Lemosta magáról a napi munka porát és átöltözött és közben megpróbálta kizárni az ezzel a számra lehetetlennek tűnő álommal kapcsolatos fájdalmát. Mert valahogy nem igazán hit abban, hogy a közel vagy a távoli jövőben sikerül magának találnia valakit. Lefekvés előtt az ágy mellé készített egy pohár vizet arra az esetre, ha megszomjazna az éjszaka folyamán, ami gyakran előfordult vele. A pohárról eszébe jutott a szőke hajú férfi. - Attól tartok nem ez volt az első és egyben utolsó találkozásom vele – sóhajtotta. Aztán elővette a telefonját és a fülhallgatóját a fülébe téve állította a zenékre. Ettől valahogy mindig könnyebben elaludta és ez az alkalom sem volt másként. Mert a zenehallgatás számára olyan volt, mint az éneklés. Nem érezte magát egyedül, hanem úgy, mint, aki egy megnyugtatóan álomképben van valakivel, aki mellett nem érzi magát egyedül és az is így van vele kapcsolatban.