12. fejezet

Bűntudat

„A bűntudat olyan, mint a viszkető kiütés: sosem múlik el egészen, mert arra készteti az embert, hogy foglalkozzon vele.” Stephen King

Damon és Ric rendületlenül – bár nem valami nagy lelkesedéssel - sétáltak a Forbes ház felé. A történelem tanár nehéz szívvel gondolt az előtte álló megpróbáltatásra. Igazán nem akarta megölni Caroline-t, de ha Elenának igaza van – elvégre mi oka is lenne hazudni nekik -, akkor meg kell állítaniuk. Még mielőtt valami borzalmas következne be.

Az idősebb Salvatore továbbra is erősen próbálta kiverni a fejéből Elena diadalmasan elégedett vigyorát, de egyszerűen nem sikerült. Nem értette, hogy a hasonmás mégis miért örülne ennyire annak, ha megölik az egyik legjobb barátját, akit ráadásul már gyerekkora óta ismer és szeret. A vámpír végül úgy döntötte el önmagában a kérdést, hogy a kétely megvalósulásáig kizárja azt, mivel bizonyos – egyértelműen túlnyomó része - még mindig úgy vélte, hogy csak képzelte azt az elégedett mosolyt. Csak az a fránya kétség ne lett volna!

• Én ölöm meg a szöszit és te csak asszisztálni fogsz hozzá. Jobban mondva nem teszel semmit – jegyezte meg Damon - szokása szerint - még ebben a lehetetlen helyzetben is eléggé gúnyosan. – Világos?
• Már miért? – kérdezte Ric felháborodottan és megállt a járda kellős közepén. Nem, mintha ellenére lett volna az elképzelés. Ugyanis őszintén nem tudta, hogy a lelkiismerete hogyan is birkózna meg azzal a teherrel, ha meg kéne ölnie egy olyan személyt, akire eddig vigyázott és törődéssel viseltetett a sorsa iránt. Persze utóbbi Elena felvetése és észrevehetetlen manipulációja ellenére valahogy bizonytalanul ugyan, de még mindig fennállt.
• Miért jöttél volna el velem, ha nem ezért? – húzta fel a szemöldökét Damon és barátjához hasonlóan tett. Teljesen tisztában volt azzal a ténnyel, hogy bár a történelem tanár vámpírvadász mégsem fogja tudni megtenni azt, amiért most eljöttek a Gilbert házból. Legalábbis bűntudat nélkül nem lenne rá képes. És az idősebb Salvatore úgy döntött, hogy megkönnyít legjobb barátja számára a helyzetet. Ő meg majd elszámol a saját lelkiismeretével. Vagy inkább mégsem, de ez már tényleg csak részletkérdés, ami csak és kizárólag őt érinti. - Vagy… tudtam én, hogy ki akarsz békülni velem, de ne aggódja Ric, én, nem haragszom – vigyorodott el fölényesen.
• Még hogy te nem haragszol?! – szisszent fel a történelem tanár ingerülten jelezve, hogy neki erre az érzésre szerény véleménye szerint sokkal több oka volt a történtek miatt és van még most is.
• Ha hiszed, ha nem én komolyan gondoltam azt, amit tegnap mondtam neked. Ismerhetnél már annyira, hogy tud, ilyen vagyok, és nem változom – tárta szét a karjait a vámpír célzatosan.
• Tudom – sóhajtotta Ric csöndesen. - Ha még egyszer kitöröd a nyakam, akkor soha többé nem állok szóba veled – közölte pár perc múltán emelkedett hangnemben. Jelezve, hogyha ez az újabb szerencsétlen körülmény, amit feltételnek szabott nem fog bekövetkezni, akkor hajlandó szemet hunyni Damon gyalázatos és egyébként megbocsáthatatlan tette felett.
• És, ha esetleg… végszükség merülne fel? – vetett fel az idősebb Salvatore, aki nagyon is jól ismerte saját magát és tudta, hogy ezt nem tudja teljesen garantálni. Még, akkor sem, ha legjobb barátja kéri tőle. Ezért keresett egy kiskaput.
• Végszükség? – ráncolta össze a homlokát a történelem tanár kérdéssel válaszolva a kérdésre.
• Igen, tudod menthetetlen helyzet – magyarázta el a véleménye szerint teljesen egyértelmű választ a kérdezett.
• Nos, ebben az esetben talán, de csak akkor, ha tényleg nincsen más választásod. Különben fel is út, le is út – jegyezte meg Ric óvatosan, mert bár nem tetszett neki az elképzelés hajlandó volt egy újabb esélyt adni Damonnek, elvégre ő volt a legjobb barátja. És ezért aztán sejtette, hogy a vámpír gúnyos lelkivilágának a megőrzése érdekében szükség van erre a kiskapura.
• Nekem rendben. Később nincs kedved meginni egy pohárral a Grillben? – kérdezte Damon elégedetten vigyorogva várva a minden bizonnyal igenlő feleletet, ami tényleg azt fogja mutatni, hogy minden rendben van közöttük és nincsen harag.
• Miért is ne? – vigyorodott el a történelem tanár is.

Azonban egyikük sem akart tovább indulni, főleg, mivel már csak egy utcára voltak a célul kitűzött háztól.

• Stefan említette, hogy Klaus megnősült – jegyezte meg Ric. Mintegy próbálva halasztani, azt, amiről tudta, hogy lehetetlen és ezért aztán elkerülhetetlen is. De azért mégis megtette. Legalábbis megpróbálta. Valamint őszintén érdeklődve várta a kérdésével kapcsolatos információkat. Ugyanis Klaus volt szinte a legeslegutolsó olyan személy, akiről el tudta képzelni azt, hogy valaha is megnősül. Legyen bárki is a felesége. Ennél még Damon házassága is valószínűbbnek hatott volna. Pedig legjobb barátja aztán tényleg örök agglegény típus volt. Ezért aztán Ric várta a gúnyos és nem minden szurkálódástól mentes megjegyzések hadát. Mert, ha valamit hát ezt Damon igazán nem fogja megjegyzés és piszkálódás nélkül hagyni.
• Ne is mond – forgatta meg a szemeit az idősebb Salvatore és folytatta az útját. Kifejezve, hogy véleménye szerint a helyzet igazán abszurd téma és nem ezzel kéne törődniük, hanem mással.
• És a felesége milyen? – kíváncsiskodott Ric és felvette barátja lépteinek a ritmusát. Elvégre nem lehet mindennapi az a nő, akit Klaus házastársának fogad. És, viszont. Ki lehet az a nő, aki képes igen-t mondani Klausnak? És egyáltalán miért?
• Formás – röhögött fel Damon. Tudta, hogy a kérdés nem erre vonatkozott. Legalábbis nem teljes mértékben, mivel Ric-et inkább a nő jelleme érdekelte volna. Viszont nem tudta megállni, hogy ne közölje ezen álláspontját. Formás, igen, ez valóban jó szó rá. A haja szép, olyan aranysága, mint a búza. A szemei meg tengerkékek. A modora miatt tényleg el tudom képzelni, hogy illik Klaus-hoz. Ugyan olyan tapintatosak és célratörően kedvesek mindketten, gondolta a vámpír félig szórakozottan, félig cinikusan. Mert valahogy tényleg úgy vélte, hogy azok ketten megértik és talán megérdemlik egymást. Bár akkor sem érthette, hogy ki és mégis miért akarna pont Klaus felesége lenni, de ez nem az ő gondja volt. Akkor sem, ha ismerte a lány ősét, akinek kilétét továbbra is megőrizte saját kis titkának és nem igazán szándékozott tovább adni. Vagy csak, akkor, ha szükségesség válik, valamilyen ok miatt. Ha valamit megtanult Katherine-től azaz volt, hogy mindig a megfelelő pillanatban kell beadni az adut, amivel mindent visz.
• Nem így értettem – szusszantotta a történelem tanár, végül azonban ő is csatlakott legjobb barátjához a nevetésben.
• Szerintem ember és lelkes nyomozó – adta meg végül a választ pár pillanat tűnődés után a vámpír.
• Nyomozó? – adott hangot értetlenségének Ric. Az ember rész, pedig csak még jobban összezavarta. Klaus mégis mi okból választana párjának egy embert?
• Segíteni szeretne nekem a Tanács sajnálatos módon elhunyt tagjaival megtörtént gyilkosságok kiderítésében.
• És mit gondolsz? – érdeklődte Ric, bár nem igazán értette, hogy Klaus feleségét mégis miért is érdekelheti az eset, de végső soron úgy ítélte meg, hogy számára ez az egész teljesen felfoghatatlan.
• Meglátom, még nem tudom – felelte Damon kitérően.
• És Klaus csak úgy, minden ok nélkül elvette? – kérdezte a történelem tanár, mert azért ezt nem volt könnyű elhinne.
• Mit tudhatjuk mi azt, hogy pontosan mi is jár Klaus Mikaelsson fejében? – érdeklődte Damon cinikusan.
• Itt vagyunk – motyogta Ric csöndesen megállva a célul kitűzött ház előtt.
• Feltűnt, haver – jegyezte meg az idősebb Salvatore szárazon és legjobb barátjáról a Forbes ház felé fordította a fejét. Mindketten tisztában voltak azzal a ténnyel, hogy Elena kérése alapján meg kell tenniük, azt, amiét végső soron idejöttek. Tudták, hogy ebben a helyzetben ez a lehető leghelyesebb lépés a részükről. Mégis mindkettőjükben ott lapult a kétely aprócska, ám egyáltalán nem elhanyagolható szikrája, amit erősen próbáltak figyelmen kívül hagyni.

Damon az ajtó elé lépve megnyugodott, mert tudta, hogy Liz nincsen a házban és a közelben sem. Valahogy nem bírta volna elviselni a nő pillantását ebben a helyzetben. Nem mintha feléledt volna benne a bűntudat. Nem erről volt szó. Egyszerűen úgy nehezebb lett volna. Hirtelen eszébe jutott, hogy valamilyen üzentetett is kéne majd hagynia a nőnek Caroline nevében. Ami eléggé megnyugtató lesz és leginkább nem kelt majd gyanút. A mostani nyomozás megrekedése ellenére tudta, hogy Liz Forbes nem véletlenül lett seriff és egyáltalán nem akart vele is összeveszni, mint korábban Ric-el. Főleg nem egy olyan apróságnak tetsző, de valójában nagyon is lényeges dolog miatt, mint Caroline megölése.

Ric lassan, szinte vánszorgó léptekkel igyekezett legjobb barátja mellé. Tudta, hogy nem lesz rá képes és legszívesebben hagyta volna az egészet a fenébe. Elena kérése ide vagy oda. Végül mégis ez volt az, ami maradásra bírta. A szeme sarkából látta, hogy Damon nagyon mérlegel magában valamit, így aztán rá hárult az, hogy erősen remegő kézzel és habozó mozdulattal csöngessen. Amit aztán nagyot nyelve meg is tett. Magában erősen könyörgött, hogy Caroline ne legyen otthon és, akkor későbbre tudnák halasztani ezt az egészet. Azonban a szőke hajú vámpírlány nagyon is otthon volt és ki is jött ajtót nyitni.

• Damon, Ric? Hát ti? – kérdezte Caroline erősen meghökkent pillantást vetve a látogatóira. Édesanyja nemrég ment el dolgozni és a szőke hajú vámpírlány azt hitte, hogy a postás jött, vagy talán Bonnie. Azonban egyik elképzelése sem volt helyes.
• Hát mi… mi eljöttünk hozzád – mormolta Ric némileg nehézkesen formálva a szavakat. Nem hitte volna, hogy ez ilyen nehéz lesz. Valahogy nem tudta elképzelni, hogy a lány az ellenségükké vált volna. Mégis, ha Elena azt mondta, akkor úgy van. Ebben szentül és majdhogynem vakon hit.
• Miért? – értetlenkedett Caroline. Igazán nem sokszor fordult elő vele ilyesmi, vagyis konkrétan soha. Ezért volt az, hogy nem értette azt miért is keresi őt Damon és Ric. Pont ők ketten! Bár annak örült, hogy a két férfi ismét jóban van.
• Beszélgetni fogunk – közölte Damon határozottan és a szőke hajú lányt arrébb tolva beengedte magát a házba. Ahol a nappaliban teljesen magától érthető módon vetette le magát a kanapéra.
• Damon! – kiáltott fel Caroline felháborodottan a bánásmód miatt és vetett egy magyarázatott váró pillantást az ajtó előtt toporgó Ric-re.
• Damon úgy értett, hogy ugye nem zavarunk? – kérdezte a történelem tanár egy kényszeredett mosoly kíséretében mentegetve Damon cselekedetét. Legjobb barátja tapintatlansága néha igazán elképesztő méreteket öltött.
• Fontos dologról van szó? – kérdezte a szőke hajú lány aggódóra váltva és beengedte Ric-et is, de lehetet hallani a hangján az ideges és sürgető hangszínt. Éppen ment volna, hogy - mostanában szinte szokásává váló tevékenységként - megfigyelje Elenát, de abban az esetben hajlandó volt várni, ha tényleg fontos dologról lenne szó. Elvégre tényleg nem mindennap fordult elő vele, hogy Damon és Ric meglátogassák őt.
• Feltétlenül és úgy hiszem, hogy nem tűr halasztást – mormolta a történelem tanár zavartan.
• Akkor hallgatlak titeket – mosolyodott el Caroline kissé feszélyezetten. – Kértek valamit inni? Vagy enni? Valami nassolni valót? – kérdezte jó házigazdaként.
• Nem, köszönjük – hárította Ric.

Ric leült Damon mellé a kanapéra. A szőke hajú vámpírlány hívatlan és kéretlen vendégeivel ellentétben nem ült le. Hanem állva, karba font kezekkel és erősen metsző pillantással várta, jobban mondva követelte a magyarázatott.

• Caroline mi… - kezdte a férfi egy nagy levegő vétel közben, mert még mindig nem tudta rászánni magát arra, hogy megtegye vagyis csak elmondja. A kezei a zsebeiben voltak és mindkettővel karókat szorította, mégse ment neki. És ezért örült neki, hogy Damon magára vállalta a dolgok intézését.
• Tudjuk mit is teszel mostanában úgy, hogy jobban teszed, ha előállsz a farbával – közölte Damon kíméletlenül nyersen, mégis bizonyos mértékben teljesen magától érthetődő könnyedséggel. Ric-től ezért kiérdemelt egy ideges pillantást.
• Hogy tudjátok? Mégis mit? – próbált értetlen arcot vágni a szőke hajú lány. Jelezve, hogy egyáltalán nem tudja mire is céloznak, mégis lehetet látni rajta, hogy ez a gesztus egyáltalán nem őszinte.
• Kár tagadni. Tudjuk és kész – vágta rá a vámpír határozottan és halvány –szinte észre sem vehető - szemrehányás érződött ki a szavaiból.
• Tényleg tudjátok? Én el akartam nektek mondani – mondta Caroline némileg megkönnyebbülten. Örült neki, hogy a többieknek is feltűnt az, hogy Elenával nincsen minden rendben. Ric zavartságát a férfi majdhogynem apai érzéseinek tulajdonította. Mivel Jenna halála után kimondva, kimondatlanul is, de a Gilbert testvérek gyámja lett a férfi. Damon szemrehányását, meg a csalódottság számlájára írta és meg sem fordult a fejében, hogy éppen most ismerte be egy olyan bűnt, amit egyáltalán nem követett el.
• Miért Caroline? – kérdezte Ric csöndesen és fájdalmasan érdeklődve.
• Nem tudom – csóválta meg a fejét a szőke hajú lány szomorúan. Tényleg nem tudta, hogy a hasonmásnak mégis mi oka volt erre az egészre és ehhez kapcsolódóan azzal sem volt tisztában, hogy mégis ki lehet az, akivel Elena titkos levelezést folytat.
• Pedig mi abban bíztunk, hogy megmagyarázod nekünk azt, hogy mégis miért támadt hirtelen ilyen őrült és lehetetlen ötleted. Tudhattad volna, hogy rájövünk mire készülsz – jegyezte meg az idősebb Salvatore, majdhogynem feddő hangsúllyal, amit azért nagy mértékben elnyomott a cinikus felhang.
• Hogy… én? – hökkent meg a Forbes lány és meglepődve pislogott először az egyik, majd pedig a másik férfi szemébe, de azok komolynak tűntek. Halálosan komolynak. Elena, hogy tehetted ezt velem? Miért? Észrevetted, hogy követlek, de ez nem megoldás, gondolta a szőke hajú vámpírlány elkeseredetten. Nem hitte volna, hogy a Gilbert lány észrevette őt és ráadásnak még képes ellen fordítani a többieket. Tudta, hogy ebben a helyzetben Stefan az egyetlen lehetősége. Aki minden Elena befolyás ellenére őszintén a barátja volt. Mégis mivel a fiatalabb Salvatore nem volt itt. Így aztán nem tudta, hogy mi is kéne tennie.
• Nem, Stefan, hát persze, hogy te – vágta rá Damon ingerülten ezzel is kifejezve, hogy ezt azért még ő sem várta volna.
• Én nem… - próbálta tagadni a vádat Caroline, ám nem tudta befejezni.
• Hát persze, te aztán nem – jelentette ki az idősebb Salvatore keményen és egy hirtelen gyors elhatározással a lány előtt termett és kitörte a nyakát. A szőke hajú lány, pedig elterült a padlón.

Damon és Ric szinte óráknak tűnő percekig bámulták a szőke hajú vámpírlány ideiglenesen halott testét. Valahogy egyikük sem akart megmozdulni és a végső lépést sem szerették volna megtenni. Nem most, nem így és nem itt. Elvégre ez az a ház, ahol a lány felnőtt, nem lenne valami kedves gesztus tőlük, ha pont itt végeznének vele.

• Most mit csinálsz vele? – érdeklődte Ric. Megtörve a beálló majdhogynem kínos csöndet. Kezeinek szorítása lassan felengedett a zsebeiben tartott karókról, így aztán karjait összefonta a mellkasa előtt. A tenyere viszont így is izzadt, pedig ő nem csinált semmit. Mégis bűntudat fogta el, és úgy érezte, hogy helytelenül cselekedtek.
• Elbeszélgetek vele egy erre alkalmasabb helyen aztán… - hagyta függőben célzatosan a mondatot az idősebb Salvatore.
• Biztos vagy benne? – kérdezte a történelem tanár az ideiglenesen halott testről legjobb barátjára emelte ideges pillantását.
• Miben? – fordult a kérdező felé Damon kissé türelmetlenül. Igazán nem tudta, hogy Ric most az ő kételyeire válaszol csak valamilyen ismeretlen oknál fogva pont ez a kérdést tette fel és pont neki.
• Hogy egyedül képes leszel rá – felelte Ric lassan és inkább nem pillantott a hullára, mert a bűntudat egyre nagyobb mértékben erősödött benne. Pedig ő nem tett semmit. Csak elkísérte Damont.
• Ric még te kérded? – érdeklődte az idősebb Salvatore szarkasztikusan. Mivel nem értette, hogy e felől pont a történelem tanárnak, hogyan merülhet fel bármilyen kétsége. És bizonyos szinte bánta, hogy legjobb barátja nem a gyilkossággal kapcsolatos kifogást hozta fel.
• Igaz – biccentette Ric komoran, de már sokkal enyhébben reagált, mint ahogy azt korábban tette volna.
• Megtennéd azt a szívességet, hogy Elenáéknak azt mondod, hogy megöltem? Úgy értem véglegesen – jegyezte meg Damon, inkább kijelentve, hogy ez lesz, mint kérdezve.
• Szerinted, felzaklatná őket az, hogy ki akarod kérdezni Caroline-t? – válaszolt kérdéssel a kérdésre Ric, mert ő úgy vélte, hogy ez lehet az idősebb Salvatore oka, ezen tettre.
• Tuti. Az ő érdekükben ez lesz a legjobb – bólogatta Damon szarkasztikusan. Hangsúlyozva, hogy véleménye szerint ez tényleg szükséges és elengedhetetlen. Bonnie és Elena lelkivilágának a megőrzése érdekében. Nem mintha előbbi érdekelte volna, utóbbi meg mostanában kezdett egyre különösebb lenne. Ismét felrémlett előtte az a futólag látott diadalmas mosoly. Csak képzelődtem. Az egyszerűen nem lehetett a valósága, gondolta a vámpír és határozottan elhessegette a képet.
• Azt hiszem, jól gondolod. Legyen így – egyezett bele végül a történelem tanár nem is titkolva, hogy ő inkább kimaradna abból, amit az idősebb Salvatore eltervezett még Caroline számára.
• Akkor nyolc körül a Grillben? – érdeklődte Damon vigyorogva, mintha nem épp most ölték volna meg az egyik közeli ismerősüket.
• Ott leszek – felelte Ric halványan elmosolyodva, mert ezen nem lehetett nem ezt tenni. Aztán elhagyta a helyet, mert igazán nem akarta tudni, hogy legjobb barátja mire is készül.
• Azt hiszem, van egy kis megbeszélni valónk Caroline – pillantott le a hullára a vámpír. Aztán a vállára dobta az ideiglenesen halott testet és elhagyta a Forbes házat.

Melody némileg elégedetten lépte át a Mikaelsson villa küszöbét, amiről még kissé furcsa volt elképzelni, hogy most már az otthona. A lány elégedettségének az oka nem volt más, minthogy bár nem tudott meg sok mindent Damon-től – igazából szinte semmit –, mégis bízott abban, hogy a vámpír felfogja őt hívni, ha újabb gyilkosságra kerülne sor vagy új fejlemény merülne fel, adott esetben kerülne elő. Ezt azért is tudta szinte teljesen valószínűsíteni, mert a nyomozás pillanatnyilag teljesen megrekedt. Aztán valamilyen kíváncsiságtól vezérelve mindenki tudni akarja, hogy Klaus és ő mégis hogyan találkoztak. Melody, így biztos volt abban, hogyha másért nem is hát ezért felhívja majd őt az idősebb Salvatore. Ő meg majd szépen keresztkérdések alá vonja.

Amy kissé aggódott Harry és Denis miatt. Viszont most sokkal jobban lekötötte a figyelmét az, hogy vigyázzon Melody-ra. Miközben Klaus kocsijában a Mikaelsson villába tartottak hagyta, hogy gondolatainak egy kicsit nagyon áramlása legyen. Azon töprengett, hogy hol is tudná folytatni azt a kutatást, amivel teremtője megbízta őt és most már Frank-et is. Amy egyáltalán nem bánta, hogy hibrid társa is segíteni fog neki és nem is érezte, hogy ez valamilyen bizalom megvonás lenne. Egyszerűen csak arról volt szó, hogy Klaus eredményt akart. Méghozzá minél előbb.

Tudta, hogy mostani küldetése miatt és már egy ideije elhanyagolja a munkáját, ami régen szinte az egész életet jelentette számára. Állatorvos volt. Aztán pár évvel ezelőtt aktivizálódott nála a vérfarkas átok. Próbálta a jó oldalát nézni a helyzetnek, bár nem volt egyszerűen megszokni. A fájdalom volt a legrosszabb. Aztán jött Klaus és átváltoztatta őt. És egyszerűen megkönnyebbült és hálás volt. Ezért próbált minden erejével segíteni az ősnek. Mert, ha az ilyen nagy szívességet tett neki, akkor ő miért is ne tehetne hasonlóan?

Frank a parancshoz mérten vigyázott teremtője feleségére. Igazán nem volt ellenvetése az ellen, hogy így tegyen, Amy-vel együtt. Valamint ennek keretében teljesítse Melody parancsait. A szőke hajú nő szimpatikus volt neki. Annak ellenére is, hogy milyen csípős megnyilvánulásai voltak. Elvégre Klaus mellett valahogy, ha megszokni nem is szokja, de beleedződik az ember – adott esetben hibrid – az ilyen helyzetbe.

Frank egyébként is olyan fajta személy volt, aki világosan átlátta a szituációkat és ehhez mérten cselekedett. Régen rendőr volt. Legalábbis addig, amíg egy bevetésen meg nem kellett ölni valakit. Aztán ennek köszönhetően belecsöppent a természetfeletti világba és otthagyta hivatását, hogy a világot járva magához hasonlóakat keressen. Talált is. Az átváltozással járó fájdalmakat mindig is jól viselte, viszont, amikor Klaus átváltoztatta őt hibridé, akkor bizonyos szinten megnyugodott. Jobb dolga nem lévén úgy határozott, hogy segít teremtőjének. Sejtve, hogy annak előbb utóbb szüksége lesz erre. És egyébként pedig, Frank egyáltalán nem volt hálátlan fajta, tehát ezért is maradt.

Melody könnyed, határozott mozdulatok kíséretében leparkolt a Mikaelsson villa elé. Halkan dúdolgatva szállt ki a kocsiból és valahogy most nem zavarta még az sem, hogy Amy és Frank követik őt. Főleg azért nem, mert a hibridek szó nélkül mintegy a verbális kifejezések nélkül megértették, hogy nem akar több árnyékot, és egyszerűen csak sétáljanak mellette. Belül némileg értékelte, hogy Klaus nem akarja azt, hogy bármiféle baja essen. Azonban úgy érezte, hogy az ős csak azért bízta meg az őrzésével a hibrideket, mert azt akarja garantálni ezzel, hogy bombabiztos módon betartsa a szavát. Ami miatt a pozitívnak és őszintének induló érzés kicsikét megcsappant.

• Amy, Frank gyertek be – fordult vissza a két hibridhez a lány. Amikor azok nem követték őt be a villába, mivel nem tudták. Nem, mintha Melody-t zavarta volna, ha megszabadulhat a majdnem árnyékaitól, de azért úgy vélte Amy és Frank egész normális társaság és ezért aztán tudta, hogy segítenek, majd neki megoldani ezt a kis rejtélyt, amivel a Mystic Fallsi rendőrség nem boldogul sehogyan sem. Elvégre minden valamire való nyomozónak vannak emberei, akik segítenek neki és nem csak egy maga végzi el a nyomozást és a piszkos munkát. Valamint van egy megbízható segédje, segítője. Mint például Sherlock Holmes-nak ott volt Dr. Watson. Vagy Hercule Poirot-nak Hastings kapitány. Nekem is kéne találnom valakit. Vagy itt van Klaus… bár nem hiszem, hogy éppen hozzám hasonlóan nyomozni támadna kedve. De azért soha sem lehet tudni, merengett Melody.
• Sikerült Damonnel beszélned? – kérdezte Klaus gúnyosan, aki az autó érkezését, az a beinvitáló szavakat hallva előlépett a dolgozószobájából és kíváncsian pillantott feleségére. Valamint némileg megkönnyebbülten konstatálta, hogy teljesen jól van, bár ezt az érzést gyorsan el is hessegette magától. Főleg, mert felrémlett neki, ahogy Kol arra céloz mely szerint őt megváltoztatta a házasság.

Nem értem azt, hogy Kol mégis miért gondolja ezt… Jobb lett volna, ha hasznossá teszi magát és ennek keretében Denverben marad. De persze mostanában senki sem akarja azt tenni, amit én mondok. Legalábbis nem teljes egészében. Azért Kol mentségére legyen mondva – amit egyébként egyáltalán nem érdemel meg -, hogy soha sem teljesítette feltétel nélkül azt, amit megparancsoltak neki és ehhez kapcsolódóan a kéréseket és a tanácsokat sem fogadja valami jól. Azt hiszem, ha Elijah – vagy valaki más - nem téríti észhez nemsokára – záros határidőn belül - akkor nekem kell lépnem vele szemben, ami cseppet sem lesz kellemes. Legalábbis neki. Meg az összekapcsolás miatt a többi testvéremnek sem, de ez tényleg részletkérdés. Elijah példának okáért legalább hasznos is tud lenni, tekintve, hogy eltakarította a hullákat. Viszont továbbra sem tud semmilyen eredményt felmutatni az Esther és Finn kérdésben, ami erős csalódottságra ad okot számomra. Úgy hiszem már ő sem a régi. Talán kellene neki valami motiváció… Azt hiszem a Kolnak címzett fehér tölgyfa hamujába mártott ezüst karó-s fenyegetés rá is hatással lesz. Rebekah meg… El kéne vele beszélgetnem, jobban mondva helyre kéne raknom. Egyszerűen kiborít, amikor a durcás és megbántott gyereket játssza, gondolta az ős erősen bosszankodva sorra véve, hogy miket is kell megtennie a közeljövőben. De legalább az Amy által adott iratokat elbírtam olvasni. Végre, tette hozzá gondolatban. Ugyanis Harry és Denis megölése és öccsei kiosztása után végére valahára zavartalanul el tudta olvasni az iratokat.

• Persze, ott volt a Grillben, bár azt hiszem, nem bízik abban, hogy a segítségére lehetek – jegyezte meg Melody némileg sértetten, valamint szórakozottan. Előbbi érzés azért volt, mert egyszerűen nem értette azt, hogy a többiek miért is nem hiszik el neki azt, hogy meg tudja oldani a kérdéses problémát. A másik érzés meg annak volt köszönhető, mert Damon véleményén töprengett. Amivel kapcsolatban őszintén bízott abban, hogy ki fog rá terjedni. Legalábbis minimum addig, hogy értesítse őt, ha valami új merülne fel. Többet nem is várt volna a vámpírtól. Legalábbis még nem.
• Tőle nem is lehet mást várni – jegyezte meg az ős morcosan leszögezve a véleményét, amint közelebb lépett. Melody pedig csak most vette észre, hogy férje szinte tetőtől talpig csupa vér.

• Az ott vér? Ezer éves létedre nem tudsz rendesen inni? – meresztette a szemét erősen meghökkenve a lány, de a cukkolódást még ilyenkor sem tudta abbahagyni.
• Vér, igen, de közlöm veled, hogy tökéletesen képes vagyok arra, hogy úgy igyak, hogy közben nem vérezem össze magam – válaszolta Klaus szárazon. Frank és Amy, akik Melody mellett álltak megmerevedtek és bénultan bámultak vezetőjükre. Ugyanis ők nagyon is tisztában voltak azzal a ténnyel, hogy kiknek a vére is az.
• Gondolom, nem vágtad meg magad valamilyen éles tárgyal – mormolta a lány ironikusan tudva, hogy az teljesen lehetetlen lenne.
• Nem annyira még igazán nem vagyok szerencsétlen, bár ha a körülöttem lévőkre gondolok, néha elkap egy hasonló érzés – dünnyögte Klaus egy figyelmeztető pillantást vetve két hibridjére. Harry-vel és Denis-el ellentétben őket nem szándékozott megölni. Legalábbis most már nem. Mivel, ha feleségének valami baja esett volna, akkor másként állt volna a helyzet rájuk nézve.
• Hogy mik vannak… Szóval kinek a vére van rajtad, ha nem a sajátod és nem egy áldozatodé, avagy ebből adódóan nem is donor vér? – érdeklődte Melody. Tudni szerette volna, hogy Klaus és Kol – Elijah-ról ugyanis nem igazán feltételezett ilyesmit, akkor is, ha alig ismerte – mégis min vesztek össze, ami véres veszekedésbe, avagy verekedésbe torkollott. Lehet, hogy megölt valaki mást? De mégis kit?
• Tudod nektek is biztos feltűnt, de mintha kettővel kevesebben lennétek, mint amikor elindultatok – magyarázta Klaus lassan és jelentőségteljesen tagolva a szavakat.
• Harry-nek és Denis-nek más dolga akadt – ráncolta össze a homlokát a lány sejtve, hogy ez a téma nem véletlenül került szóba. Persze tisztában volt azzal, hogy férje meg fogja említeni, de nem hitte volna, hogy ilyen hamar. Nem, mintha szándékában állt volna magyarázkodni. Elvégre tehet ő arról, hogy Klaus megparancsolta a hibridjeinek azt, hogy neki is fogadjanak szót, minden feltétel nélkül?
• Tudom, és több dolguk már nem is lesz. Csak a következő életünkben. Reméljük, akkor már okosabbak lesznek, ha meg nem... Már persze, ha hiszel a lélekvándorlásban – közölte az ős egy teátrális sóhaj után.
• Megölted őket – értette meg Melody azt, hogy Klaus pontosan mire is célozgat.
• Miért mit hittél? Nem teljesítették a parancsomat, amit megmondtam nekik – vált ingerülté az ős egyik pillanatról a másikra. - Amy, Frank… - tette hozzá a két nevet parancsolóan.
• Én parancsolok nekik, nem? – szólt közbe a lány sietve. Férje vetett rá egy ingerült és ezzel együtt érdeklődő pillantást.
• Valóban drágám, csak aztán közben a saját érdekük, avagy életük érdekében nehogy elfelejtsék, hogy tulajdonképpen kitől is kapják az elsődleges parancsokat – szűrte a fogai között Klaus határozottan és tisztán kiérződött a hangjából, hogy mi is történne velük akkor. És, hogy ebből adódóan miért végezte Harry és Denis úgy, ahogy.
• Nem fogjuk – jelentette ki Amy és Frank eltökélten. Mindkettőjüknek bűntudata volt azért, mert társaik meghaltak. A nőnek erősebben, mint a férfinek. Viszont ők soha sem tették volna azt, amit két sajnálatosan ostoba módon elhalálozott társuk.
• A saját érdeketekben remélem is. Most pedig távozzatok – jegyezte meg az ős egy ingerült és széles karmozdulat kíséretében. A hibridek, pedig tették, ahogy a vezetőjük parancsolta és elhagyták a villát. Főleg, mivel Klaus megbízásából más feladatuk is volt.

• Ami és Frank tényleg nem tehet semmiről – közölte Melody, amikor ő és Klaus egyedül maradtak a helységben. A lány persze sejtette, hogy Elijah és Kol is itt lehet valahol a villában. De addig, amíg őt nem piszkálják addig neki megfelelt. Bár valahogy nem tudta elképzelni, hogy Elijah piszkálja őt. Inkább csak a maga udvarias modorában zavarja az ő idejét, amit éppenséggel másra is pazarolhatna. Nem, mintha baja lett volna az őssel. Csak jobb szeretett egyedül lenni. Tekintve, hogy már annyira megszokta. Az érzés persze ellentétes volt azzal, amit most érzett. Mert bizonyos szinten már egyáltalán nem érezte magát egyedül, mert tisztában volt azzal, hogy Klaus mellette van. Akármi történjék is.
• Tudom, és szerencséjükre jól végezték a feladatukat. Ezen kívül, nem engedhetem meg magamnak, hogy az okos hibridjeimet is megöljem, mert hülyékből így is túl sok van – morogta Klaus utóbbit mintegy csak saját magának.
• Te választottad őket – rántotta meg a vállát felesége. Jelezve, hogy férje igazán jobban megválogathatta volna a vérfarkasokat, akikből hibrideket teremtett.
• Mit szólnál egy korai vacsorához? – kérdezte az ős pár perc után. Óvatosan puhatolózva a felől, hogy felesége vajon haragszik e még rá a korábbi dolog miatt, amikor teljesen véletlenül kiment a fejéből, hogy testvérei is a villában vannak.
• Később – hárította Melody kapásból. Sejtette, hogy mire megy ki a játék és magában jót vigyorogva konstatálta, hogy az ős fehér zászlót lengett a korábbi dolog miatt. Amiért azért továbbra is sértve érezte magát. Viszont nem ezért utasította vissza férje ajánlatát. Na jó, nem teljesen ezért, gondolta magában megadóan. Mivel most igazán nem volt éhes. Egyébként is úgy vélte, hogy tovább nézegeti a nyomozás iratait, hátha rájön valamire. Jobb dolga pillanatnyilag úgy sincsen. Legalábbis olyan, ami ne a behódolást jelentette volna a részéről.
• Előbb utóbb úgyis megöltem volna őket – szólt még felesége után Klaus, amint az elment mellette.
• Tudom, én… vegyél fel másik pulóvert… ez csupa vér… - mormolta a lány és nem tudta megállni, hogy ne vágjon egy grimaszt. Egy egészen picike bűntudata volt azért, mert miatta halt meg a két hibrid. Azért volt olyan csekély ezen érzés mértéke, mert ő egyáltalán nem mondta azt nekik, hogy ezt árulják el Klausnak. Szóval igazán maguknak keresték a bajt. És nem hibáztathatja magát egy olyan dolog miatt, amiről nem tehet. Főleg, mivel élt már meg hasonló szituációt. Amikor valaki miatta ölt. Persze tudta, hogy a két helyzet teljesen eltér egymástól. Főleg, mivel az a múltjához tartozott és egyáltalán nem kívánta feléleszteni az ismeretséget. Bizonyos érzelmek miatt, amiket iránta éreztek. Ehhez kapcsolódóan némi aggodalom ébredt fel benne. Mert az egyetlen barátja, aki még életben volt még mindig nem kereste őt. De továbbra is azzal nyugtatta magát, hogy túlságosan elfoglalt ahhoz, hogy fogadja a hívásait.
• Hiszen láttál már vért, nem igaz? – súgta az ős felesége fülébe, aki erre megremegett.
• Miért te nem? – kérdezett vissza Melody csípősen. Aztán úgy döntött, hogy most már tényleg ideje lesz felmennie az „irodájába”. Klaus még hosszú percekig bámult a felesége után. Néha igazán nem értett a viselkedését, viszont voltak olyan pillanatok, amikor úgy gondolta, hogy mindenki másnál jobban megérti őt. És legbelül úgy érezte, hogy ez kölcsönös.

11. fejezet

Kérdések és kételyek hálójában

„A gyenge embernek döntés előtt kételyei vannak. Az erős embernek csak utána.” Karl Kraus

Klaus a dolgozószobájába vonult. Remélve, hogy amíg felesége távol van az idő alatt elbírja, majd olvasni a lány őséről szóló iratokat. A helységbe belépve kényelmesen helyet foglalta, és – mint ahogy azt tervezte - az Amy által megszerzett iratokat kezdte áttanulmányozni. Azonban nem tudta ezen cselekvést túlságosan sokáig végezni, mivelhogy Kol láthatóan még egyáltalán nem szerette volna befejezni a társalgást, ami az idősebb ős részéről már teljesen lezártnak volt tekinthető. Főleg mivel most sokkal jobban lekötötte a figyelmét az, amit feleségéről, vagyis inkább az őséről megtudhatott, minthogy kisöccse duzzogó és eléggé gyerekes szurkálódását kelljen hallgatnia.

• Elmondod, hogy hol ismerkedtél meg a feleségeddel? – kérdezte Kol és szinte bátyja arcába hajolt a kérdés elhangzása közben. Őszintén érdekelte a válasz, főleg azért, mert tudni akarta azt, hogy Klaus mire is gondolt pontosan - amikor erre a tőle egyértelműen nem várt és abszurd lépésre szánta el magát - és mégis miért tette azt, amit. A fiatalabb ős egyáltalán nem volt mérges, mint ahogy Rebekah. És nyugodtan diplomatikus, mint Elijah. Ő egyszerűen csak érdeklődő volt, már persze a maga kissé csipkelődően gyerekes módján.
• Miért érdekel? – válaszolt kérdéssel a kérdésre Klaus irritáltan és eltolta magától a testvérét, mivel lassan már tényleg tolakodónak érezte a jelenlétét. Pedig alig van itt pár órája, morgolódott az idősebb ős magában. Lehetet látni rajta, hogy éppen most sokkal jobb dolga is lenne, minthogy meghallgassa önimádó öcsikéje összeesküvés elméleteit, majd szerint kizárja őt a dolgokból és nem figyel rá. Természetesen Kolt - szokás szerint - nem érdekelte az a nyilvánvaló tény mely szerint bátyja többi testvérükkel is hasonlóan tett. Mivel számára csak róluk szólt, vagyis inkább róla. Nem, Finnről, nem Elijah-ról és még csak nem is Rebekah-ról. Csak és kizárólag róla.
• Csak tudni szeretném, ha már az esküvőtökön nem lehettem ott, akkor ezt az aprócska tényt már igazán megoszthatnád velem! Elvégre most már ő is a családhoz tartozik, szóval e szerint jogom van tudni róla és persze rólad. Tudod, hogy még soha sem volt sógornőm – jegyezte meg a fiatalabb ős a teljesen nyilvánvaló tényt némileg továbbra is erősen hitetlen felhanggal, amiből valahogy nem tudott engedni. Akkor sem, ha a szeme és a fülei előtt folytak a dolgok.
• Nos, ha éppenséggel tudni akarod, akkor nekem sem volt még sógornőm - közölte Klaus meglehetősen nyersen. Az egyetlen visszatartó tényező ebben a meglehetősen idegölő helyzetben az nem volt más mely szerint, ha most leszúrta volna bosszantó kisöccsét, akkor a többiek is vele együtt haltak volna ideiglenes halált. Tényleg ez volt az egyetlen egy visszatartó erő, de már ez sem tartott túlzottan sokáig.
• És mond csak beavattad őt abba teljesen nyilvánvaló helyzetbe, miszerint milyen kedves is vagy a tulajdon rokonaiddal? – érdeklődte Kol gunyorosan. A magatartása egyértelműen tükrözte azt, hogy mennyire nem volt képes megbocsátani a koporsós incidenst a testvérének és ezzel együtt mennyire rosszul érintették őt a történtek ezzel kapcsolatban. Nem vallotta volna be soha sem, de félt Mikael-től, viszont az, amit bátyja tett az állítólagos védelme érdekében véleménye szerint túl ment egy bizonyos határon, amit egyáltalán nem állt szándékában figyelmen kívül hagyni.
• Kol mintha szemrehányást érzékelnék felőled, amire inkább nekem van okom – pillantott fel Klaus és zöld szemei sárgán villantak. Jelezve, hogy véleménye szerint öccsének nem itt kéne lenni, hanem ott ahol ő korábban már mondta neki. Azonban ez sajnálatos módon öccse makacssága miatt nem volt így. És Klaus utálta, amikor a dolgok nem úgy folytak, ahogy ő akarta.
• Miért is? Tudomásom szerint én voltam az, aki több mint száz évet egy dobozban töltötte – húzta össze bosszúsan a szemeit a fiatalabb ős és ez miatti ingerültsége most már az arcáról is tisztán leolvasható volt. Egyszerűen nem tudta megbocsátani azt, amit testvére vele, vagyis inkább ellene tett. Bármi mást talán, de ezt nem.
• És könnyen visszakerülhetsz oda, ha nem vigyázol a nyelvedre – mondta Klaus célzatosan és egyértelműen látható volt rajta, hogy legfiatalabb öccse a türelmének a lehető legvékonyabb cérnaszálán ingadozik, és nemsokára bizony elszakad az a bizonyos cérna, ha még sokáig feltartja őt.
• Tudod, vigyáznék én, de szólásszabadság van – emelte fel a kezeit Kol védekezésképpen hivatkozva az egyik alapvető emberi jogra.
• Mintha ez téged bármikor is korlátozott volna… - jelentette ki Klaus mogorván. Ugyanis öccse soha sem volt az a fajta, aki ilyesmi miatt magában tartotta volna azt, ami gondol. Főleg, ha azzal még alkalma nyílik őt alaposan felbosszantani, mert Kol számára az csak hab volt azon a bizonyos tortán.

Pár perc csönd következett. Klaus továbbra is próbált az előtte lévő iratokra összpontosítani, még Kol bátyja íróasztalán lévő dolgokat vette szemügyre. Felemelte egy nyilvánvalóan értékes tollat. Fekete volt arany szegéllyel, amibe szintén arany színnel bele volt gravírozva bátyja keresztneve. Aztán véletlenül, ahogy babrált vele sikerült letörni belőle egy darabot. Bátyja egy komor pillantás kíséretében felpillantott rá, de addigra Kol már visszatett mindent oda ahol talált és továbbra is kíváncsian pislogott Klaus-ra. Jelezve, hogy várja – sőt inkább követeli - a választ a kérdéseire.

• De komolyan Klaus most miért nem mesélsz nekem? Úgy értem ez a minimum azok után, hogy nem hívtál meg az esküvőtökre. Engem a te drága, édes és tökéletes öcsikédet – sorolta a fiatalabb ős a saját véleménye szerint jó tulajdonságainak legfontosabbjait, amit feltétlenül szükségesnek érzett, hogy kiemeljen. És még folytatta volna, hogy Klaus nem szól közbe.
• Részedről meg az lett volna a minimum, amit igazán elvártam tőled, hogy segítesz nekem. Oly módon, hogy Jeremy Gilbert mellett maradsz Denver-ben addig, amíg szükséges – reagált le és vágta el öccse önfényezését Klaus gyorsan és már tényleg kezdte nagyon unni őt.
• Untam már Denvert – biggyesztette le a szája sarkát Kol majdhogynem bánatosan és duzzogva.
• Nem is azért küldtelek oda, hogy unatkozz, hanem, hogy segítsél nekem – közölte bátyja határozottan.
• Persze, még hogy segítség…. Ez még viccnek is rossz! Főleg, mivel ez egy ok nélküli szobafogságnak is beillet – vonta össze a karjait a mellkasa előtt a fiatalabb ős.
• Közlöm veled, hogy a te esetedben az ok nélküliség még csak feltételezési szinten sem merülhet fel – legyintette Klaus, mert öccse mindig csinált... valamit. Amivel aztán az őrületbe tudta kergetni őt. De most tényleg hasznos volt és aggódni sem kellet miatta. Persze Kol soha sem tudott nyugodtan megölni a hátsóján. - És, ha már a kifejezett és többször említett kérésem ellenére is itt szándékozol maradni, akkor megtennéd, hogy magamra hagysz? Tudod dolgom van – emelte fel a kezébe tartott lapokat jelezve, hogy éppen azokat olvasná, ha öccse végre békén hagyná őt.
• Mégis mi? Az olvasás? Vagy valami új hobbi, mint a nősülés? – érdeklődte Kol piszkálódóan. - Tudod, még mindig úgy gondolom, hogy ez az egész egy trükk a részedről – tette hozzá csak a tények kedvéért.
• A házasságom nem hobbi és még csak nem is trükk, ha még egyszer megkérdőjelezed… - szűrte a fogai között Klaus és lehetet látni rajta, hogy már túlvan azon a szakaszon, ahol határozott szavakkal próbálja jobb belátásra téríteni az öcsét, főleg, mivel az soha sem használt.
• Akkor mi lesz?!
• Kol – szólalt meg a belépő Elijah nyugodtan figyelmeztetve testvérét arról, hogy azt ígérte visszafogja magát. Elijah eddig a Melody által készített táblázatott figyelte meg, és el kellet ismerni, hogy újdonsült sógornője valóban mindenkire nézve tökéletes következtetést vont le. Ez egy igazán kellemes meglepetés volt. Persze az ős sejtette, hogy Klaus részletes ismertetést tartott a lánynak arról, hogy ki-kicsoda és mire számíthat tőlük. Azonban Elijah-t némileg meglepte az, ahogy Melody és bátyja viselkedtek egymással. Az egymás piszkálása érdekes kifejezése volt annak, hogy túlságosan is hasonló a természetük. Ami nem is volt olyan meglepő tekintve, hogy mindketten egyedül érezték magukat. Ezt valahogy nem esett nehezére megállapítani. A lány kék szemeiben pár pillanatra felvillanó magányosságot látva, aminek a részleteiről és az okairól részletes tudomása volt.
• Kívül tágasabb lesz számodra, és ne hidd, hogy a húgocskánk befogad téged magához – közölte Klaus, aki úgy vélte, jobban mondva ajánlotta, hogy Elijah diplomatikus közbeszólása rá ne terjedjen ki. Ezért is bátorkodott teljesen és tökéletesen figyelmen kívül hagyni a közbeszólást.
• Egymagam is elboldogulok, ha szükséges – jelentette ki Kol sziklaszilárd meggyőződéssel.
• Mégpedig milyen jól – ismerte el legidősebb bátyja szarkasztikusan.
• A házasság még mérgesebbé tett, pedig azt mondják, hogy menedék, amitől megnyugszik mindenki. De nem csodálkozom azon, hogy rád ez egyáltalán nem igaz – vágta rá a legfiatalabb fiútestvér indulatosan.
• Nem változtam meg a házasságom miatt és nem is fogok – közölte Klaus, majd mérgesen az ajtóhoz csörtet, mert hallotta, hogy valaki már megint érkezett hozzá. Kezdte azt gondolni, hogy feleségének igaza volt és a villa szállodává redukálódott le, ami nem töltötte el túlzottan boldog érzésekkel az ősi hibridet és ajánlotta, hogy halálosan komoly dologról legyen szó. Különben nem fog jótállni a tetteiért.

Aztán, amikor Klaus meglehetősen mogorván ajtót nyitott először nem akart hinni a saját szemének. Aztán egy erőteljesen indulat hullám száguldott végig a testén látva az ajtó előtt álló két személyt. Akik nem voltak mások, mint Harry és Denis. Akik voltak olyan segítőkészek, jobban mondva ostobák és úgy vélték megkérdezik Klaustól, hogy mit is tegyenek most, hogy Melody megparancsolta nekik, hogy ne kövessék őt sehová, mert nincsen rájuk szüksége.

• Ti meg mégis mit kerestek itt? – érdeklődte Klaus nyersen a vele szemben ismét megjelenő hibridtől, akiket azzal bízta meg, hogy vigyázzanak a feleségére. Nagyon ajánlotta, hogy Melody-nak ne legyen semmi baja, mert akkor kő-kövön nem fog maradni a tombolása után. És valakik minimum meghalnak méghozzá nagyon rövid határidőn belül.
• A feleséged mondta, hogy ránk nincsen szüksége – válaszolta Harry őszintén és nem értette, hogy az ős miért is lett hirtelen ilyen mérges, bár remélte, hogy ez nem miattuk van, hanem valami más miatt.
• Viszont Amy és Frank ott maradtak vele – egészítette ki társa közlését Denis segítőkészen. Azonban az Klaus számára édeskevés érvnek bizonyult.
• Igen, szóval csak azt szerettük volna kérdezni, hogy szükséged van e még valami másban a segítségünkre? – kérdezte Harry némileg zavartan.
• Mit nem értetettek azon, hogy maradjatok mellette?! – rivallt rá ingerülten a két hibridre az ős. Persze sejtette, hogy a lány nem fogja csak úgy tűrni, hogy hibrideket bocsásson a védelmére, akkor sem, ha azok pont a javát szolgálták volna. Bár Harry és Denis esetében ez valóban megkérdőjelezhető volt. És Klaus bizonyos szinten azért elégedetten konstatálta, hogy terve bizonyos fokig bevált, ami alapján megállította, hogy felesége pont a két legmegbízhatóbb hibridjét szerezte meg testőrnek. Az ős ezt nem bánta, addig, amíg azok elfogják, végezni azokat a feladatok is, amivel ő bízza meg őket. Azonban az ez miatti elégedettségét túlságosan is elnyomta a felszínre bukkanó ingerültség, amit már nem is próbált korlátozni.
• Azt mondta Amy és Frank bőven elég lesz – ismételte Denis és Harry védekezően, de kezdték sejteni, hogy ez számukra igazán nem oszt nem szoroz. Egyáltalán semmit. Azonban még reménykedtek, hátha valamivel jóvátehetik ezen tettüket, amivel kapcsolatban továbbra is értetlenül álltak. Elvégre ők csak azt tették, amit először Klaus, aztán pedig Melody parancsolt nekik. Így nem értették hol csúszhatott hiba a részükről ebben az egészben.
• Megmondtam nektek, hogy mind maradjatok mellette – szűrte a szavakat a fogai között Klaus meglehetősen lassan tagolva, mintha szellemileg visszamaradott személyekhez beszélni. Ami azért véleménye szerint igaz is volt.
• Azt is mondtad, hogy a parancsait vegyük úgy, mintha te magad mondanád őket – jegyezte meg Harry mintegy utolsó, ám már tényleg teljesen felesleges védekezésképpen. Hátha talál még valamilyen fogódzkodót, aminek a segítségével megmentheti magukat.
• Ti idióták! Nem úgy értettem, hogy az enyémeket ezzel egy időben hagyjátok teljesen figyelmen kívül! - ordította el magát az ősi és ezzel végre sikerült némileg felvilágosítani az egyébként teljesen sötétben tapogatózó Harry-t és Denis-t.
• Mi azt hittük… - kezdték egyszerre jelen lévő hibridjei hátha még valamivel sikerült érvelniük a halál bekövetkezte ellen. Azonban rajtuk már semmi és senki sem segíthetett. Mert az ősi volt a teremtőjük, a vádlójuk, a bírájuk és ezzel együtt a végrehajtójuk is az ilyen esetekben. Aki ebben az esetben már csak az azonnali halált tudta értékelni.
• Nem érdekel mit hittetek! – kiáltotta Klaus és gyors mozdulattal letépte a hibridek fejét. Tényleg soha sem tolerálta könnyedén azt, ha nem úgy mentek a dolgok, ahogy azt ő akarta és ez most nagyon nem úgy akart sikerülni, ahogy eltervezte. De azért erősen bízott abban, hogy Amy és Frank legalább tényleg ott maradtak a felesége mellett.

• Hülyékkel vagyok körülvéve… - közölte lemondóan Klaus és véres kezét a fej nélküli hibridek ruhájába törölte. Azonban a hirtelen mozdulat miatt, valamint, mert Harry és Deni utolsó erejükkel még megpróbáltak elmenekülni a saját ruhája is erősen vérfoltos lett. Vérpettyek színezték a pólója gallérját és néhol a nadrágját is. Amit egy bosszús fintorral tudott konstatálni, viszont egyáltalán nem volt kedve átöltözni. Majd később, döntötte el magában a dolgot. Most ezzel igazán nem volt kedve foglalkozni. Csak azt akarta, hogy zavartalanul el tudja olvasni az Amy által hozott iratokat és a felesége lehetőleg épen és egészségesen térjen vissza a házba. Pár pillanatra eszébe jutott, hogy legközelebb ad Melody-nak a véréből. Biztos, ami biztos alapon. Elvégre az ellenségeimet figyelembe véve minden okom megvolt, erre a véleményem szerint igazán szükséges óvintézkedésre, gondolta Klaus eltöprengve. Persze tisztában volt azzal a ténnyel, hogy feleségének ez egyáltalán nem fog tetszeni. De ha már megígérte azt, hogy mellettem marad, akkor nem bukhat meg ilyen kis semmiségen a dolog, határozta el magát az ős. Aki tényleg nem akarta azt, hogy ismét egyedül legyen és az egyedüllét fájdalmasan üres érzése ismét beköltözzön a mellkasába.
• Nekem mondod? – érdeklődte Kol grimaszolva lepillantva a hullákra. Egyáltalán nem lepte meg az, hogy bátyja ilyesmit tett. És itt merült fel számára a kérdés, hogy vajon Melody ismeri e Klaus ezen oldalát. Bár testvére azt állította, hogy feleségének a részéről nincsen félnivalója, azért ez egy olyan személytől, akit az indulatai igencsak sokszor elragadtak nem adtak száz százalékos garanciát. Persze Kol nem aggódott a lány miatt, de úgy vélte, hogy törődő rokonként kötelessége lesz elmondani neki ezt. Ami által majd véleménye szerint Melody ráébred arra, hogy mire is vállalkozott tulajdonképpen.
• Kol azt ajánlom neked egy ideig ne sértegess, mert a végén tényleg a koporsódban találod magad aggasztóan záros határidőn időn belül – nézett öccsére indulatosan Klaus és most tényleg lehetett látni, hogy a mai napra elege van. Először a reggel, amikor Rebekah volt szíves a fejéhez vágni azokat a dolgokat mely szerint a felesége elfogja őt hagyni, mivel nem érdemel mást. Aztán öccse pimaszága, ami bizonyos fokig még elment. Viszont Harry és Denis tette már egyáltalán nem volt elnézhető és ezért is ölte meg őket. Meg persze az is számított, hogy mérhetetlenül bosszantották őt. Most meg Kol ismét csak kezdte elölről az egész pimasz megjegyzés adagját és, ha valóban folytatni szándékozik - valamilyen elvetemült örültségnek hála - akkor csak és kizárólag saját magára vessen a következmények tekintetében.
• Nem teszed meg, mert akkor a többiek is velem együtt elaludnának – vetette ellen a fiatalabb ős hevesen és barna szemeit ingerülten összehúzva emelte fel a hullákról, hogy legidősebb most éppenséggel véres ruházatú testvérére tudjon pillantani.
• Ez is egy lehetőség arra vonatkozóan, hogy Finn-t kivonjam a forgalomból és hidd el, hogy nem elvetendő számomra ez bármi is legyen a következménye – rántotta meg a vállát Klaus nagyon is könnyedén és lehetett látni rajta, hogy tényleg megfordult a fejében ez és nem csak öcsét akarja fenyegetni ezzel. Bár abból már kezdett igazán elege lenni.
• Undok vagy – vágta rá Kol a házba csörtet.

Kol a nagy befelé tartó duzzogó sietségébe szinte, majdnem fellökte az onnan a heves veszekedés csillapítása miatt kisétáló Elijah-t. Szerencsére fiatalabb bátyja megtudott állni a lábai anélkül, hogy orra esett volna. Elvégre, hogy nézett volna ki, ha pont ő vizsgálja meg közvetlen közelről a márvány padlót, ami a Mikaelsson villa legtöbb helységébe borította a padlót. Elijah természetesen tisztában volt azzal, hogy öccse egyáltalán nem ellene törő orvtámadásnak szánta a heves és hirtelen kirobbant viselkedést. Egyszerűen ilyen volt. Próbálta megtudni Klaustól azt, amit akart, és mint ahogy az előre sejthető volt ezzel csak felingerelte legidősebb bátyát. Elijah a maga részéről bizonyos szinten értékelte legfiatalabb öccse próbálkozását, akkor is, ha lényegében nem tudott meg semmit sem. Viszont – és ez volt döntő többségben – nem szerette volna, ha Kol túlságosan messzire megy a faggatózással. Aminek se eleje, se vége nem volt. Bár a vége nyilvánvalóan a már ígért fehér tölgyfa hamujába mártott ezüst karó lett volna. Ami a mostani helyzetükben továbbra is megengedhetetlen és tűrhetetlen lett volna. Viszont Elijah teljesen tisztában volt azzal, hogy Klaus ezen fenyegetésével nem csak a levegőbe beszélt, hanem teljesen komolyan gondolta azt. Főleg, mivel hirtelen természete következtében gyakran elragadtatta magát. Akkor is, ha nem igazán kellet volna. Ezt Kol is tudta és ennek elkerülése érdekében viharzott be a villába azon belül is Melody nyomozó szobájába. Ugyani nem tett le arról a szándékáról mely szerint elmond egy-két dolgot a lánynak bátyjával kapcsolatban. Csakhogy az tényleg tisztában legyen a helyzet mibenlétével.

• Niklaus – szólította meg az érintetett Elijah röviden jelezve, hogy szeretne vele pár szót váltani. Egyrészt szerette volna megbeszélni négyszemközt is ezt az egész házasság dolgot. Melody okos volt és szép, mégis a magányossága fiatal kora ellenére majdhogynem ugyan olyan mértékű volt, mint a bátyjáé. Elijah úgy vélte, hogy Klaus és Melody tekintetében utóbbi lehet a kulcs. Vagy talán az is lehet, hogy szeretik egymást, rémlett fel Elijah előtt a gondolat egy pillanatra. Viszont még soha sem látta Klaust szerelmesnek és így nem volt mérlegelési alapja ebben a tekintetben. Másrészt tudni akarta mik is történtek mostanában Mystic Fallsban. És harmadrészt meg akarta védeni Kolt, nehogy Klaus tényleg megtegye azt, amit mond.
• Elijah nincs szükségem a nyugtatásodra úgyhogy, ha lehet most igazán kímélj meg tőle – jelentette ki Klaus morogván.
• Kol csak szeretné megérteni a helyzetet – kelt testvére védelmére a fiatalabb testvér, mint, ahogy azt korábban Rebekah esetében is tette.
• Nem, ő csak felbosszantani akar engem, ami őszintén mondhatom, hogy remekül sikerült neki, mint ahogy általában mindig – rázta meg a fejét az ősi hibrid ingerülten. – Te, pedig inkább kerítsd elő Esther-t és a vele bujkáló testvérünket, mert ez az eredménytelenség egyre jobban idegesít – tanácsolta és ez még az eddigieknél is erőteljesebb parancsnak érződött. - Megtennéd, hogy eltakarítod a hullákat? – tette hozzá, mintegy félvállról felvetve a kérdést, aminek megtételét igazán nagyon értékelte volna.
• Azt hittem, hogy azt szeretnéd, ha mással foglalkoznék – húzta fel a szemöldökét Elijah. Jelezve, hogy bátyja az előbb még azt akarta, hogy folytassa Esther és Finn keresését.
• Az a két másodperc már igazán oszt vagy szoroz, ha idáig nem találtál semmit… - szúrta oda Klaus morcosan és eléggé vádló hangon, aztán a festő szobájába vágtatott, mert úgy vélte, ha ismét készít egy képet, akkor az bizonyos szinten le fogja nyugtatni. És nagyon ajánlotta, hogy Amy és Frank jól végezzék a feladatukat, mert, ha nem, akkor még a mai napon még több fej fog elhullani.

A Gilbert házban Elena hatásosan drámai bejelentése után szinte néma csend támadt, amit a közlő szinte vigasztalhatatlan sírása tört csak meg. Elena ugyanis a teljesen bizonyos hatás elérése érdekében tovább folytatta a hamis zokogást. Közben két érzés viaskodott benne. Persze ezek egyike sem volt összhangban a bűntudatnak vagy a megbánásnak akárcsak egy picike morzsájával sem. Nem, a Gilbert lány egyáltalán nem bánta, hogy a terv megvalósítása érdekében fel kell áldoznia az egyik legjobb és legrégebbi barátnőjét, főleg, mivel véleménye szerint most már túlontúl veszélyessé vált számára. A két érzés közül az egyik azaz elégedettség volt. Mivel látta, hogy sikerült a számára legtökéletesebb hatást elérni és senki sem kételkedik abban, amit most mondott. Tudta, hogy most már csak rá kell vezetni őket arra, hogy nincsen más választásuk ebben a „borzalmasan kiborító” helyzetben, mintha megöljék a Forbes lányt. Aminek a kivitelezését tudta, hogy Damon teljesíteni fogja, vagy akár Ric is, ha feltétlenül szükséges. Amelyik végül is elvállalja azé lesz a dicsőség. Neki csak az volt a lényeg, hogy Caroline kikerüljön a képből. Méghozzá véglegesen és visszavonhatatlanul. A másik érzés az, pedig nem volt más, mint az ingerültség. Azért, mert Stefan továbbra sem volt mellette. Nem értette azt, hogy a fiatalabb Salvatore mégis hová tűnhetett, de elhatározta, hogyha előkerül, akkor éreztetni fogja, hogy vele nem lehet így bánni. Büntetlenül nem.

Bonnie erősen hitetlenkedet, mégis egyáltalán nem merült fel benne az a lehetőség mely szerint a hasonmás hazudna nekik, akkor sem, ha ezzel másik legjobb barátnőjük halálos ítéletében segédkezett. A boszorkány mind Elenát, mint pedig Caroline-t ismerte és gyerekkoruk óta voltak jó barátok, jobban mondva a lehető legjobbak. És a néha felmerülő hullámvölgyeik ellenére mindig is kitartottak egymás mellet. Azonban a helyzet változott. Caroline olyan döntést hozott meg - Elena közlése alapján - ami a boszorkányt teljes mértékben lesújtotta és tudta, hogy ezt neki úgy kell jóvátennie, hogy a szőke hajú vámpírlány helyett is ki fog tartani a hasonmás mellett. Némileg dühösnek, csalódottnak és elárultnak érezte magát. Valamint úgy vélte, hogy a barátságukra a természetfeletti világ tette rá azt a végelegesen visszafordíthatatlan pecsétet, ami ehhez a helyzethez vezetett.

Ric nem értette, hogyan is fordulhatna elő velük ilyesmi. Elvégre ismerte Caroline-t és nem tudta elképzelni róla, hogy az ilyen borzalmas dolgot cselekedjen, mint amilyen ez a kémkedés és árulás volt. Viszont ő sem vonta kétsége a Gilbert lány őszinteségét. Fájdalmasan ébredt rá arra, hogy újabb személyt került a rossz oldalra, mint ahogy Isobell is korábban. Úgy érezte, hogy ebből adódóan az ő kötelessége lesz az, hogy ezt helyreállítsa. Mármint megtegye a szükséges, bár kétség kívül fájdalmas végső lépést azért, hogy ez a kérdés teljesen lezáruljon.

Damon sok minden tudott Caroline-ról, de ezt egyáltalán nem feltételezte volna fel róla. Pedig ő aztán tényleg nem olyan személy volt, aki mindenkiről a lehető legjobbat feltételezi, jóhiszeműen elhiszi, és erősen bízik abban, hogy mindenki jó. Ezért aztán bizonyos mértékben hitte is meg nem is azt, amint Elena elmondott nekik. Hite azért, mert a Forbes lány nem az első vámpír lenne, aki elveszíti a fejét és olyan lépésre szánja el magát, amit egyébként nagyon nem lenne ajánlatos. És nem hite, mert Caroline mindig is jól viselte a vámpírrá válását és ezért mi oka is lett volna, annak, hogy hirtelen ellenük fordul, és ezzel együtt ellenük szövetkezik? Ezt valahogy nem tudta elfogadni. Ezért aztán úgy vélte, hogy minden előtt az lesz a legjobb, ha ő maga is utána néz. Biztos, ami biztos alapon. És, ha Elenának tényleg igaza van, akkor megteszi azt a lépést, ami ilyenkor valahogyan mindig rá szokott hárulni. Elvégre mindig kell valaki, aki elvégzi a piszkos munkát.

• Elena? – kérdezte Bonnie is némileg könnyesen és támogatóan átkarolta az érintett vállát, mert látta rajta, hogy mennyire lesújtotta őt az, amit közölnie kellett velük. Ami biztos nem lehetett egyszerű.
• Elena teljesen biztos vagy ebben? – adott hangot néminemű kételkedésnek Ric bizonytalanul. Őszintén elhitte, amit a hasonmás mondott, mégis volt némi kétely benne ehhez kapcsolódóan, amit egyszerűen nem tudott elűzni magából.
• Igen, Stefannak is mondtam, hogy mostanában Caroline egyre több időt tölt azzal, hogy engem követett és kutat utánam. Annyira ijesztő és borzalmas dolog, először én magam sem akartam elhinni… - sírta Elena és úgy tett, mint, aki próbálja összeszedni magát, és nem megy neki a fájdalomtól, ami rá nehezedett az elmúlt időszakban. Holott ebben a pillanatban legszívesebben a mindig is naiv történelem tanár képébe röhögött volna, de nem akarta lebuktatni magát. Nem most. Egyértelműen nem a célegyenesben, amikor már olyan sok veszíteni valója volt.
• Tudtam, hogy mostanában furcsa volt, de az árulás még a részéről is meredek és abszurd lenne – jegyezte meg Damon lassan és vontatottan taglalva a szavakat jelezve, hogy kissé szkeptikus ebben a kérdésben. Valahogy nem hitték volna róla, hogy pont ő fog kételkedni. Elvégre, amikor Elena mondott valamit, akkor azt szinte szó és gondolkodás nélkül megtette. Na jó azért bizonyos szinten eltöprengett a miérteken. Mert nem szerette, ha mások ugráltatták őt. Legyen erre bármi okuk is. Elenának azért bizonyos fokig elnézte. Persze a gúnyos megjegyzések, akkor sem hiányoztak csak a szokásos él nem társult hozzájuk. Most azonban az eddigieknél is jobban eltöprengett. Mert nem értette Caroline miért is árulta el őket és ez zavarta. Ugyanis egyszerűen tudni akarta mi oka is volt arra, hogy velük szemben megtegye ezt az ostobaságot. Elvégre tudhatta volna, hogy előbb vagy utóbb le fog bukni.
• Szerinted kitalálnék ilyet?! – kérdezte Elena bánatosan és némileg sértetten. Utóbbi persze a többiek számra teljesen egyértelmű volt. Mivel az idősebb Salvatore ezzel nagy részben a hasonmás őszinteségét kérdőjelezte meg. Nem is annyira szándékosan, mivel tőle egyébként sem vártak mást. Mármint Elenával szemben azért mégis. Elvégre nyílt titokban számított az, hogy a vámpír szerelmes a hasonmásba, így ez a kérdés, ami mással szemben szokásosan gúnyos lett volna, most egyszerűen csak tapintatlan és hallatlan volt.
• És Stefan és te miért nem mondtátok el nekünk előbb? – tudakolta Damon érdeklődve, mint, aki nem is vette észre, hogy az előbb, mint mondott.
• Nem akartunk megijeszteni titeket… - szipogta a Gilbert lány szomorúan mentegetőzve és őszintesége érdekében a vámpír szemébe nézett. Tehát konkrétan a szemébe hazudott és már rég túllépet azon, hogy ez hátráltassa őt, sőt még bizonyos szinten szórakoztatta is.
• Mert biztos ez lett volna az első reakcióm, ha ezt megtudom. Vagyis megrémülök a történtek következtében – mondta az idősebb Salvatore ironikusan.
• Igen, Damon tudjuk, hogy megölted volna, viszont mi jobb esetben sem szoktunk olyan kegyetlenek lenni, mint te – célzott Ric arra, hogy a vámpír régebben képes volt feláldozni Stefan legjobb barátját. Lexi-t azért, hogy saját magát mentse.
• Köszönjük az érdemi hozzászólást Ric – vigyorodott el Damon gunyorosan és részint önérzetesen.

• Elena én annyira… - kezdte Bonnie, aztán zavartan elhallgatott. Egyszerűen szavakba sem tudta foglalni a csalódottságát. Fájt az, amit Caroline tett és szeretett volna segíteni rajta ezzel egyetemben. Mégsem tudott tenni ellene semmit. Egyszerűen nem ment. Nem azért, mert nem volt hozzá ereje, mert lett volna. Inkább csak nem akarta. Valahogy úgy érezte, hogy ez a csalódott érzés nem most kezdődött. Hanem, akkor, amikor Caroline vámpírrá változott. Tudhatta volna, hogy egy olyantól, mint ő nem számíthat másra.
• Tudom, Bonnie én is sajnálom – válaszolta Elena szokásos kedvességével és visszaölelte a boszorkányt. Tudta, hogy adott esetben, vagy ha minden a terv szerint alakul, akkor még nagyon is szüksége lesz a Bennett boszorkány támogatására és éppen ezért bánt vele így. Mert nem szerette volna, ha esetleg olyan személyek kaparintják meg Bonnie erejét - akik ártó szándékkal fordulnának felé - és ennek következtében, akár hátrányos körülményekkel is járhatott volna számára, amit természetesen egyáltalán nem akart kipróbálni. Ugyanis a látszat ellenére nagyon is könnyedén vetett oda másokat maga helyett, akkor, ha az feltétlenül szükséges volt. Vagy adott esetben akkor is, ha nem kellett volna.
• És kivel szövetkezett valami teljesen ismeretlen személlyel? Vagy esetleg Esther-el? Vagy a drága ősökkel? – sorolta a lehetőségeket az idősebb Salvatore. Utóbbi azért annyira nem lett volna halálos bűnnek számító. Tekintve, hogy a Tanács Tagjainak meggyilkolása miatt ő is úgymond szövetkezett Elijah-val. Meg Melody-val, de utóbbi azért még kérdéses volt. Úgy vélte, hogyha újabb bizonyíték vagy hulla merül fel, akkor majd eldönti, hogy mihez is kezdjen a lány ötletével. Addig is inkább hanyagolta ezt a kérdéskört.
• Nem tudom – rázta meg a fejét Elena elkeseredetten jelezve, hogy véleménye szerint rájuk nézve egyik sem lenne kedvező.
• Hát ez egyszerűen remek – forgatta meg a szemeit Damon cinikusan.
• Biztos meg tudjuk vele beszélni – vetett még fel Ric, mintegy utolsó mentsvárként. Egyszerűen nem akarta megölni Caroline-t. Bizonyos szinten hitt abban, hogy megmentik őt valahogy.
• Nem, egyáltalán nem. Attól tartok már véglegesen elvesztettük őt és nincsen más választásunk, minthogy megállítsuk mielőtt bántana valakit – közölte Elena határozottan a véleményét, aztán ismét sírásban tört ki. Nagyon ajánlotta, hogy ha már ennyit fáradozott, akkor most már öljék meg neki a vámpírlányt.
• Caroline soha sem bántana senkit – motyogta Bonnie is bizonytalanul, mert Ric felvetése felélesztette benne a sok baráti emléket, csevejt, amit a lánnyal folytatott. Kisgyermekkoruk óta voltak a lehető legjobb barátok. Amit nem lehetett egyszerűen csak úgy figyelmen kívül hagyni, akkor sem, ha Caroline elárulta őket.
• Bonnie Caroline vámpír emlékszel? Jobb, ha mi lépünk előbb, minthogy tegye ezt helyettünk ő és a végén még bántana minket valahogyan – érvelt a hasonmás szigorúan tudva, hogy a boszorkány számára ez mindig is érzékeny pontnak számított.
• Elena ez most fájt! – helyezte a szívére a kezét Damon a drámai hatás elérése érdekében.
• Megérdemelted – vágta rá a történelem tanár hevesen.
• Köszi, Ric, én is szeretlek… - fintorodott el az idősebb Salvatore.

• Akkor, ha megbocsátotok van egy kis dolgom a Forbes ház körül – közölte Damon fölényesen. Ő személy szerint úgy vélte, hogy kissé talán kényelmetlen körülmények között elbeszélget a szőke hajú lánnyal, vagy még mindig ott volt az a lehetőség mely szerint Elena kérése alapján megöli őt. Utóbbi sokkal valószínűbbnek hatott. És valahogy tőle egyébként is mindenki ezt várta el. Nem is értem, hogy miért, gondolta a vámpír irritáltan. Nem úgy, mint Stefan-tól, a gáncs nélküli lovagtól. Aki biztos Caroline védelmére kelt volna és makacs, valamint önfejű módon tiltakozott volna a megölése ellen. Persze teljesen eredménytelenül, mert számomra az ő szava már nem ér valami sokat. Legalábbis nem annyit, mint régen. Damon ezt némileg keserű szájízzel konstatálta. Egykor ő és az öccse elválaszthatatlanok voltak, most azonban más túl sok minden állt közéjük. Katherine, aztán pedig Elena. A vámpírrá váláson talán még túltette volna meg az idősebb Salvatore. De a két szeretett nő nem. Akik közül mindkettő Stefan-t választotta. Mégis érzése szerint hozzá ugyan úgy vagy adott esetben talán még jobban is vonzódtak. A vámpír inkább elűzte ezeket a gondolatokat a fejéből. Elvégre most nem ér rá arra, hogy pocsékba ment családi gondjaival törődjön. Elena testi épsége, vagy ha adott esetben a most meglévő dologra tekintettel a felmerült lelki problémák kerültek volna szóba, akkor talán az én drága jó öcsém saját maga ölte volna meg Caroline-t. Elvégre Stefan néha annyira, de annyira egyszerűen viselkedik. Bár azért nyilván a lehető legvégsőkig kitartott volna Caroline ártatlansága mellett. Igaz, hogy Elena azt mondta, hogy Stefan már belátta annak valószínűséget mely szerint Caroline bűnös. Érdekes, gondolta Damon eltöprengve. És valahogy az jutott eszébe, hogy Elena mennyire erős meggyőző erővel bír Stefannal szembe. Tekintettel arra, hogy öccse a hasonmás első füttyére cselekedett volna az ősökkel szemben nem törődve a következményekkel. Mint, ahogy azt az Esther példa is teljesen, tökéletesen és rájuk nézve minden valószínűség szerint baljóslatúan mutatja.
• Veled tartok – jelentette ki Ric nagyon is határozottan. Annak ellenére is, hogy kezei kissé remegtek az elfogyasztott alkohol mennyiségnek hála, bár legalább még nem volt kettős láttása. Az már tényleg kínos lett volna. Azonban a hangján és a szemén egyértelműen lehetett látni azt a sziklaszilárd döntést, ami alapján kifogást egyáltalán nem fogad el ezzel kapcsolatban. Nem, mintha legjobb barátja ellenkezni akart volna. Bonnie magába roskadva bánkódott a véleménye szerint eddig is eleve várható végkimenetel miatt. Elena meg alig bírta visszatartani heves és buzgó helyeslését ezzel kapcsolatban. Elvégre két támadó sokkal jobb, mint egy. Nem, mint külön-külön nem bírtak volna el vele. Egyszerűen így sokkal jobban az ellenőrzése alatt tudta tartani őket. Nehogy még egy hiba csússzon a tervébe.
• Tényleg? Önszántadból? – csodálkozta az idősebb Salvatore piszkálódva. De örült az esélynek, amiben ő azt látta, hogy újra barátok lehetnek és minden korábbi nézeteltérésüket figyelmen kívül hagyják és megbocsátják a másik indokolatlanul agresszív és mérges viselkedését.
• Caroline miatt – mondta Ric barátságtalanul, mellyel azt szerette volna közölni, hogy ettől még nem fog megbocsátani a vámpírnak.
• Hát persze, tudom, hogy aggódsz értem – vigyorodott el Damon.
• Én aztán nem… - tagadta Ric mély meggyőződéssel. Aztán a szobájába ment a cuccaiért.
• Bonnie hazakísérlek rendben? – kérdezte Elena gondoskodóan.
• Köszönöm Elena – sóhajtotta a kérdezett letörten és lehetett látni, hogy szüksége van a hasonmás társaságára, hogy az ő segítségével átvészelje ezt a nehéz időszakot.
• Nincs mit… - mosolyodott el a Gilbert lány gondoskodóan.

• Damon egy szóra – tette hozzá a hasonmás és a nappali sarkába vonult, hogy bizalmasan tudjon beszélgetni az érintettel.
• Igen, Elena? – kérdezte Damon kíváncsian felhúzva a szemöldökét és várta, hogy Elena elmondja, hogy pontosan mit is akar tőle ebben a pillanatban, vagy ha lehet, akkor úgy teljes egészébe.
• Sajnálom, hogy az előbb olyan csúnyán rád kiáltottam és a vámpíros említést is csak… annyira megviselnek a történtek – mondta a hasonmás a vámpír karjára téve a kezét, és bizalmasan simogatta azt. Ezzel is éreztetve azt, hogy mennyire fontos is neki az a tény, hogy Damon megbocsásson neki, és ne haragudjon rá semmi miatt.
• Stefan biztosan jobban viselte és támogatott volna, mint ahogy én teszem – válaszolta az idősebb Salvatore méltóságteljesen és némileg keserűen, de a kezét nem húzta el, mert minden ellenére a szeretett nő gyöngéd érintése megenyhítette őt.
• Ez nem igaz és most nem is őt bántottam meg, hanem téged – mondta Elena úgy téve, mint aki önmagát hibáztatja a helyzet miatt és nagyon is a szívén viseli Damon és Stefan sorsát is.
• Ez általában valahogy mindig így van, bárhogy próbálod is tagadni – rántotta meg a vállát a vámpír úgy téve, mint aki már megszokta ezt.
• Őszintén sajnálom, de tudod, hogy itt vagyok, ha szükséged van rám, és nem szándékosan vagyok veled ilyen – mosolyodott el Elena bájosan.
• Hát persze – bólintotta Damon jelezve, hogy elhiszi, amit a hasonmás mond neki.
• Klaus házassága is annyira félelmetes. Megtudtál már valamit arról a ribancról? – kérdezte kíváncsian és szinte az utolsó mondatott undorodva köpte.
• Ribancról? – ismételte meg az nyilvánvalóan Melody-ra vonatkozó nagyon is erős jelzőt a vámpír. Ő nem vélte, hogy a lány az lenne. Főleg úgy, hogy tisztában volt a lány ősével.
• Nem szimpatikus – hebegte Elena és lesütötte a tekintetét.
• Értem – felelte Damon, de egyáltalán nem hitte, hogy csak ennyiről van szó.
• Szóval? – erősködött a hasonmás.
• Még semmit, jobban lefoglalnak a gyilkosságok – hazudta Damon szemrebbenés nélkül. És igazán nem értette, hogy Elena miért is érdeklődik ennyire Klaus felesége iránt.
• Azért szerintem, majd néz utána – vetette fel a Gilbert lány kedvesen, törődően, jelezve, hogy ez az ő érdeküket szolgálja.
• Tudod, hogy azt szoktam tenni – biccentette Damon.
• Damon, ne várakoztass tovább, mert itt hagylak – hallották meg ekkor Ric felszólítását.
• Ric azért ne fenyegetőzz – gúnyolódott az idősebb Salvatore és barátja mellé sietett.
• Nem is, mert az a te szokásod, vagy várj te nem viccelsz, hanem csak kitöröd a legjobb barátaid nyakát – pufogta a történelem tanár.
• Látom visszatért a humorérzéket. Örülök neki, viszont attól tartok, hogy még nem az igazi – jelentette ki Damon és hátba veregette legjobb barátját, aki ezért vetett rá egy mérges pillantást. Aztán egymás mellet sétálva elindultak a Forbes ház felé. Az idősebb Salvatore néha oldalról megtámogatta egy kicsit legjobb barátját, akinek lépései már kissé imbolyogtak az elfogyasztott alkohol mennyiség miatt. Közben a vámpír nem tudta kiverni a fejéből azt a momentumot, amikor egy futó elégedett vigyort látott volna átsuhanni Elena arcán Caroline árulásának közlése után. Talán képzeltem…