13. fejezet

Sziasztok! Ezentúl ebből a történetemből is két hetente lesz új rész. Remélem megértitek, de, hogy egy kicsit kárpótoljalak titeket ezért új dizájn került a blogra. Bízom benne, hogy elnyeri majd a tetszéseteket, a fejezettel együtt. Kellemes olvasást.

 

A múlt fájdalmas sebei

„Régi emlékek rendszerint nem úgy bukkannak elő belőlünk, hogy udvariasan bemutatkoznak. (...) A múlt fájdalma rávetül a jelenre. Apróságok, amelyekre különben ügyet sem vetnénk, hirtelen rettentően tudnak fájni.” John Gray

Melody a saját „krimi” irodájába igyekezett és azon töprengett, hogy vajon egyéb látogatójuk lesz e még a mai napon. Ő igazán örült volna annak, ha más már nem örvendeztette volna meg őket a jelenlétével, mert igazán kezdte zavarni az, miszerint Klaus tanácsnak semmiképpen sem titulálható ajánlatára be kell hívogatni azt, aki hozzájuk érkezik. Persze ő, az ősivel egy időbe felállította a saját véleményét és úgy szortírozta a listát. Elvégre, ha lehetősége van rá, akkor miért is ne tenné meg? És úgy látszott, hogy férjének sincsen különösebb kifogása ez ellen. De Melody nem volt ostoba és tudta, hogy ebből még lehetnek közöttük konfliktusok, Főleg, mivel már a viselkedésükből elve adott volt a feszült szituáció. Ami lehetett negatív, vagy jobb esetben pozitív. Előbbi esetében természetesen a másik indokolt, avagy teljesen indokolatlan piszkálása szolgált alapul. Ez általában azzal zárult, hogy az ágyban kötöttek ki. Utóbbinál meg egyszerűen csak egymásnak estek a szó… kellemesebb értelmében. Tehát összegezve mindkét eset ugyan ott ért véget. Csak nem volt mindegy, a hogyan és a miért kérdése.

Amikor Melody ezen gondolatok közepette belépett a szobába ott találta Kolt. Aki a szobában található kanapén helyezte magát teljesen természetes módon kényelembe és láthatóan azzal foglalta el magát, hogy a lány által felvázolt gyanúsított listán töprengett, jobban mondva magában röhögött rajta. Melody beléptére az ős rávigyorgott és a rosszalló és ingerült tekintettre ügyet sem vetve maradt, ahol volt. Egyáltalán nem állt fel, még, akkor sem, amikor a lány célzatosan az ajtó felé mutatott.

• Ezt nevezem összhangnak – szólalt meg Kol bátyára és a lányra célozva. Melody kezdte belátni, hogy, ha egyedül akar maradni, akkor rossz helyet választott magának.
• Mit akarsz? – kérdezte morcosan, csípőre tett kezekkel és fenyegetően a fekvő ős fölé magasodott. Aki ezt egyáltalán nem vette komolyan, sőt nagyon is jót mulatott rajta. Amivel sikerült még jobban felingerelni Melody-t.
• Ismerkedni – villantott fel egy barátságosnak is mondható mosolyt a kérdezett.
• Nem vagyok ráhangolódva – közölte a lány elutasítóan.
• Akkor elmondod, hogy a bátyám miért is vett el téged feleségül? – érdeklődte Kol társalgási hangnemben, mintha az előbb pozitív választ, sőt mi több biztatást kapott volna. Ez bizonyos szinten úgy is volt. Legalábbis az ős mindig így fordította le magában az ilyen helyzeteket. Elvégre ki ne akarna vele beszélgetni és élvezni az ő felemelő társaságát?
• Az igézés nem jött össze és ajánlom, hogy ne próbáld meg még egyszer – szűrte a fogai között Melody, mert látta Kol szemein, hogy mit is próbált vele tenni az előbb.
• Vettem észre – motyogta az ős félig bosszankodva, félig derűsen. - De ettől még igazán elárulhatod nekem azt, amire kíváncsi vagyok – villantott fel egy rábeszélőnek szánt vigyort.
• Azok után, hogy először igézéssel próbálkoztál, és csak utána kezdeményeztél beszélgetést? – kérdezte Melody felháborodottan.
• Türelmetlen vagyok – rántotta meg a vállát Kol, mintha ezzel mindent megmagyarázna.
• Én is – reagálta le a megjegyzést a lány és lehetett látni rajta, hogy bizony nemsokára tettlegességhez fog folyamodni.
• Remek, közös pont – bólogatta az ős elégedetten. Melody mérgesen fújtatott, aztán sarkon fordulva az asztal felé vette az irányt azzal a határozott szándékkal, hogy inkább ügyet sem vett Kol idegesítő és egyértelműen minden szemtelenség határán túlmenő jelenlétére.

Azonban elképzelése nem úgy alakult, ahogy azt eltervezte. Ugyanis észre kellet venni, hogy a szépen rendszerezett iratokat valaki átvizsgálta és természetesen egyáltalán nem fordított kellő figyelmet arra vonatkozóan, hogy utána ugyan úgy tegye vissza, mint ahogy megtalálta.

• Nem mondták még neked, hogy illetlenség más cuccai között kutatni? – kérdezte Melody csípősen. Tudva, hogy ki is lehet a tettes ebben a véleménye szerint hatalmas vétségben.
• Próbálták, de tudod vagy nem figyeltem vagy… igazából soha sem érdekelt – válaszolta Kol ártatlanul pislogva. Ami a lányt egyáltalán nem érdekelte.
• Most mondjam azt, hogy meglepődtem? – ironizált Melody.
• Megtennéd? Az olyan szórakoztatóan lenne, mint ahogy a reggel is igazán szórakoztató volt a hangok alapján – húzogatta a szemöldökét szuggeszívan.
• Perverz! – csattant fel a lány elvörösödve. Egyrészt zavarában, mert tényleg nem volt kedvére való, hogy Kol és Elijah hallották őt és a férjét. Másrészt mérges volt. Mert utálta, hogyha valaki szórakozott vele és Kol most pontosan ezt tette. Melody úgy érezte, hogy Klaust most igazán elküldte volna a pokolba, azért, mert végső soron ő tehetett az egészről. Ha figyelmezteti őt – vagy legalább nem vonja el a figyelmét -, akkor ez az egész nem történt volna meg. Persze Klaus nem tette egyiket sem, mert így akarta közölni a testvéreivel, hogyha maradnak, akkor magukra vessenek. Mondhatom igazán nagy büntetés volt, ráadásul használni, sem használt semmit, dühöngött magában a lány.
• Soha sem tagadtam, de mesélj magadról. A részleteket megengedem, hogy mellőzd, és a lényegre térj rá – közölte az ős előzékenyen intve és még kényelmesebben elhelyezkedett. Jelezve, hogy ő nagyon is ráér és meghallgatja újdonsült sógornője életét.
• Minek? – morogta Melody sértetten. Persze nem volt ostoba és sejtette, hogy Kol csak Klaus és az ő házassága körül szimatol, mert nem érti az okokat. Ő meg volt annyira merész és nem szándékozott az orrára kötni. Elvégre, magánélet is létezik a világon! Akkor is, ha a vámpíroknál úgy látszik, ez nem igazán valósul meg bizonyos okok miatt.
• Mert szeretek a dolgok közepébe vágni és tudni a körülöttem folyó elképesztő eseményekről, mint amilyen a ti házasságotok is – vágta rá Kol és végre felállt csak, hogy megálljon sógornője előtt.
• Miért akarod tudni? – vetette fel a fejét Melody dacosan és egyáltalán nem ijedt meg a fölé magasodó őstől.
• Mert érdekel – válaszolta Kol őszintén.
• Nem hiszem, hogy magadon kívül érdekelne más is – jegyezte meg Melody nyersen.
• Tényleg ügyesen következtetsz, de én várok, tudod más dolgom úgysincsen, mint a te élményeidet hallgatni – duruzsolta az ős, hátha ezzel meggyőzi a lányt arra, miszerint mindketten jobban járnak, ha beszélnek.
• Ezt látod, elhiszem. Viszont az előbb elmondtam a véleményem ezzel kapcsolatban és utálom ismételni magam – jelentette ki Melody nem is tetve, hogy egyáltalán nem sajnálja ezt.
• Hol ismerkedtél meg a bátyámmal? – kérdezte Kol csak azért is megtudom alapon.
• Te viszont úgy látom nem vagy ilyen – húzta el a száját a lány jelezve, hogy véleménye szerint az ősnél megakadt a lemez és értékelné, ha tovább ugranának. Lehetőleg arra a részére, amikor végre egyedül maradhat.
• Repetito est mater studiorum – mondta Kol bölcselkedve.
• Ismétlés a tudás anyja – fordította le a latin idézett Melody.
• Szóval tudsz latinul? Dicséretes dolog, bár már nem használják annyira, mint régen. Orvosnak tanultál? Vagy ápolónőnek? – csapott le a témára az ős.
• Tudomásom szerint semmi közöd hozzá, hogy mit tanultam. Az, hogy tudok egy idézetett meg könyveld el annak, hogy az általános műveltség is létezik a világon – közölte Melody szárazon. Persze az egyik barátja tanította neki, de ez ebben a helyzetben egyáltalán nem számított.
• Az általános műveltségbe mióta tartozik bele az ilyesmi? – érdeklődte Kol gúnyosan.
• Amióta én, azt mondtam – vágta rá a lány. Most már igazán elege volt az ősből. Főleg az, hogy mennyire megdöbbent azon, hogy ilyeneket tud. Mintha az ő tudás valamiért korlátozottabb lenne csak, azért, mert fiatalabb és nyilván nem tanult annyit, mint a másik. Mi ez, ha nem elevenébe, vágó vérforraló sértés? Azzal nyugtatta magát, hogy Kol ezzel akarja kiszedni belőle az információkat, amiket ő egyáltalán nem akart megadni, mert az nem tartozott senkire.

• Ezer év alatt azért némi műveltség is ragadt rád. Igazán lenyűgöző mondták már? – érdeklődte Melody cinikusan.
• Sokan, de örülök, hogy megemlítetted, tudod, szeretem, amikor másik rájönnek arra, hogy milyen csodálatos és tökéletes is vagyok – vigyorodott el Kol.
• Persze, elhiszem azt, hogy mások is rájöttek arra, hogy te egy levakarhatatlanul pofátlan alak vagy – szurkálódott a lány.
• Akkor most, hogy ilyen jól elbeszélgettünk. Mint újdonsült leghelyesebb sógorodnak igazán elárulhatod, hogy Klaus és te hol és hogyan találtattok egymásra – jegyezte meg Kol nagylelkűen továbbra is teljesen figyelmen kívül hagyva azt a tény mely szerint jelenléte egyre inkább nemkívánatossá vált. És tért vissza ezzel együtt arra a területre, amit továbbra is szándékában állt kideríteni.
• Kérdezd meg tőle – válaszolta Melody kurtán és tényleg jobban értékelte volna, ha az ős Klaust faggatja ezekkel a kérdésekkel.
• Megtettem – felelte Kol duzzogva.
• Ebből adódóan nem értem, hogy mit keresel itt – húzta fel a szemöldökét a lány. Holott sejtette, hogy férje is ugyan annyira információval szolgált, mint ő. Vagyis semennyivel.
• Nem mondott semmit – erősítette meg Melody gondolatait az ős.
• Micsoda pech! – jegyezte meg a lány, de nem tudta és nem is akarta elrejteni az arcára kúszó vigyort.
• Igen, nekem mondod? De ellenben itt vagy te és lásd jó szívemet még papír zsebkendőt is hoztam neked – mutatott az ős egy nagylelkűen eltúlzott gáláns mozdulat kíséretében az asztalra. Ahol valóban ott a nevezett dolog. Száz darabos kiszerelésben.
• Mégis minek? – kérdezte Melody ezúttal valóban értetlenül és erősen csodálkozva.
• A nők mindig sírnak, ha az esküvőjükről és az első találkozásról beszélnek – árulta el Kol, mintha ez teljesen nyilvánvaló tény lenne.
• Én nem szoktam sírni – jegyezte meg a lány határozottan.
• Ennek igazán szívből örülök – mondta az ős és úgy tett, mint, aki látványosan megkönnyebbült a hírtől.
• Most komolyan mit vársz tőlem? – érdeklődte Melody türelmetlenül.
• Tudod te azt – bizonygatta Kol hevesen.
• Csak nem adom oda az életrajzom, ami minden tartalmaz rólam – mondta a lány szarkasztikusan.
• Pedig én igazán olvasnám – mondta az ős teljesen komolyan. Közben rájött arra, hogy az előbbi igézési kísérlete miért is fulladt teljes kudarcba.
• Elhiszem – ismerte el Melody erősen barátságtalanul.
• Kíváncsi vagyok a múltadra – hajolt közelebb újdonsült sógornőjéhez Kol, aki nem ijedt meg ettől, viszont egyáltalán nem számított arra, hogy az ős odáig fog merészkedni, miszerint letépi a verbénás karkötőjét és beleolvas a fejébe.

Kolt, Melody Klausszal kapcsolatos emlékei érdekelték volna leginkább, mégis véletlenül pont olyat kezdett el nézni, amihez bátyjának semmi köze sem volt. Azzal kezdődött, hogy a pár évvel fiatalabb Melody kikelt az ágyából. Karján régi és új verésnyomok éktelenkedtek, amik minden bizonnyal nem voltak kellemesnek mondhatóak, mégis a lány úgy tett, mintha nem is érezné őket. Gyorsan felöltözött és Kolnak feltűnt, hogy sógornője ügyel arra, hogy olyan ruhákat vegyen fel, ami eltakarja sebeit. Felkapta kissé ütött kopott válltáskáját. Ezután elég furcsa momentum következett. Ugyanis Melody az ajtóra szorította az egyik fülét és pár pillanatig hallgatózott. Aztán óvatosan kinyitotta az ajtót kifejezéstelen arccal körbenézett felkészülve rá, hogy bármelyik pillanatban elkerüljön valamilyen támadást. Végül úgy ítélete meg, hogy tiszta a levegő és gyorsan kisprintelt a bejárati ajtón, olykor aggodalmasan és félve hátrapillantott, mintha csak valamilyen erős paranoiában szenvedni. Mikor felszállt a buszra, akkor végre megkönnyebbülten felsóhajtott és némileg megnyugodni látszott.

• Már csak három év, ki fogom bírni – győzködte saját magát halkan, lehunyt szemmel, szinte mantaraként ismételve a szavakat. Érezhető volt, hogy ez a mondat sokszor elhangzott már a szájából és egyre elkeseredettebb és fájdalmasabb lett tőle a hangja. Mint, aki már nem bírj sokáig elviselni a körülötte folyó eseményeket. Természetesen ezt a kis közjátékot mindenki teljesen és tökéletesen figyelmen kívül hagyta. Elvégre nem Melody volt az első ember, aki a teljesen tömött buszon magában beszélt és nyilván nem is az utolsó. Egyébként is, az embereknek jobb dolguk is volt, minthogy egy számukra teljesen ismeretlen lány látható szenvedését orvosolják. Főleg, mivel nekik is megvolt a maguk baja. Kol élesen figyelte Melody-t és a környezetét. A lány elnyűtt ruhákat viselt, ahogy a buszon lévő emberek is. Nyilvánvaló volt, hogy sokan éppen hogy csak megélnek a keresetükből és, ezért, bár igyekeznek fenn tartani a látszatott, mégis a kopottas és szegényes külsőn ezen mit sem változtatott. Kol felismerni vélte a környéket. Los Angeles volt, egy olyan területe, amely régen nagy gazdagságnak és pompának volt a színhelye. Az ős emlékezett erre a legutolsó erre való látogatásuk idejéből, amikor kivételesen együtt volt a családjuk. Persze, ha az alvó Finn-t nem számítjuk, aki, akkor már jó egy ideje élvezte a koporsója vendégszeretetét. Kol maga elé idézte és egyre biztosabb volt abban, hogy Melody hol is lakott. Ám az emlékeivel ellentétben a látvány valóban elkeserítő volt. Mivel a hely nyilvánvalóan mára már véglegesen és visszavonhatatlanul lehanyatlott. Az ős nem értette, hogy a lány mégis miért élt itt és egyáltalán mibe keveredhetett bele. Milyen három év? És azok a sebek? Valaki megverte őt? De mégis miért? És miért hagyta? Egyszerűen nem érte az egész helyzetet és kezdte úgy érezni, hogy bátyja feleségének a múltja egyáltalán nem volt kellemes és kedvesnek mondható. Hanem inkább küzdelmekkel teli és végtelenül magányos. Amit a legjobban nem értett az nem volt más, minthogy a lány őse miért is nem tett ez ellen a reménytelen helyzet ellen semmit sem. Elvégre a saját leszármazottal csak törődni szokás valamennyire nem? Úgy látszik nagyon félreinformáltak vele kapcsolatban, gondolta az ős. Mivel úgy hallotta, hogy a lány őse mindig is nagyon a szívén viselte mások sorsát, de úgy látszik, hogy ezek az emberek nem ismerték őt alaposan. Vagy persze lehet, hogy megvolt az okra rá, hogy nem figyelt, de ez rá nézve, akkor sem igazán kedvező mentség, könyvelte el Kol. Aki bár nem volt egy kötelezettség teljesnek és együtt érzőnek mondható személy mégis zavarta, hogy ilyesmi történt bátyja feleségével. Annak ellenére, hogy nem ezt az emléket akarta látni, mégis ezen a vonalon ment tovább. Mert sejtette, hogy ez a nap meghatározó volt Melody számára.

Az emlék ezután változott és Melody már hazafelé tartott. Nagyon is sietősre véve a lépéseit.

• Elkéstem… - motyogta letörten, amikor meghallotta a toronyóra elüti a délután hármat. A busza ugyanis dugóba keveredett és fél órás késéssel szállt le róla. A bejárati ajtó előtt vett pár mély lélegzetet, mintha ezzel sikerülne elkerülni az elkerülhetetlent. Vagy inkább csak bátorságot gyűjtött. Aztán félve nyitotta ki azt és Kol a következő pillanatban megrökönyödve és fájdalmasan látta, ahogy a lány arca felé egy elkerülhetetlen hatalmas tenyér lendül. Melody-n látható volt, hogy számított erre, mégis bizonyos szinten váratlanul érte a támadás és nekivágódott az immár csukott bejárati ajtónak, hogy aztán remegő lábbakkal térdre zuhanjon, mint egy rongybaba, ami senkinek sem kell. Viszont még eszméleténél volt.
• Elkéstél – zendült egy mérgesen dörmögő hang és Melody-t a hajánál fogva rántotta álló helyzetbe annak tulajdonosa.
• Sajnálom, csak a busz… - próbált mentegetőzni a lány. Teljesen hiába.
• Nem érdekel, milyen kifogásokat hozol fel a saját nyomorult életed védelmére! Azt mondtam, hogy fél háromra legyél itthon, és nem voltál itt. Anyád és én már nagyon aggódtunk érted… - fröcsögte a férfi és a nappaliba vágta Melody-t, aki leborult az ütött-kopott kanapé elé. Az ülő alkalmatosságon egy nő ült, aki undorodva és mérgesen bámult le a lányra. Aki egyáltalán nem várt tőle segítséget, mert gyerekkora óta volt ideje kitapasztalni azt, hogy semmi esélye arra, hogy egyszer valaki megvédje őt és kiálljon mellette. Mert egyedül létre van kárhoztatva.
• Ezt valahogy nehezen tudom elhinni – mormolta Melody szomorúan.
• Mit motyogsz? – kérdezte a nő élesen és ezúttal ő vágta pofon a lányt, aki hagyta, mert igazán nem érdekelte ez az egész.
• Semmit… igazán semmit – hajtotta le a fejét Melody összébb húzva magát és a táskáját is erősen magához szorította, mintha az segíthetne neki és támogatást, valamint erőt meríthetne belőle.
• Még szemtelenkedsz is te semmirekellő? Felneveltünk téged, annak ellenére, hogy semmi hasznodat nem vettük és te így hálálod meg? – ragadta meg az egyik karját erőszakosan és ellentmondást nem tűrően a férfi.
• Hála? Amikor minden nap látom az életben létem miatti csalódott fényt a szemetekben? – érdeklődte Melody, mert nem bírta, hogy újra és újra elkell ezt viselni és egyszerűen kitört belőle a fájdalom. Amiről tudta, hogy nem tanácsos.
• Te, hogy mersz… – zengte a férfi vörösen és a következő pillanatban hirtelen, szinte teljesen váratlanul előkerült egy derékszíj és suhanó hang kíséretében már lendült is. Melody a kezeit a fejére szorította és próbált elmenni, de a nő megragadta őt. Így aztán a teljes erőből mért ütés a lány a hátán csattant. Ami aztán megismétlődött párszor. Melody érezte, hogy vér gyűlik a szájába. Később, amikor már alig volt eszméleténél érezte, ahogy durván a szobájába vonszolják, egyszerűen belökik oda a kemény padlóra és rázárják az ajtót. Aztán elvesztett az eszméletét. Mikor magához tért már kezdett megvirradni. Nagy küszködések közepette ülő helyzetbe tornázta magát. Nehéz lélegzetvételéből tudta, hogy pár bordája megadta magát és eltört. A ruhája a vérétől ragacsos volt és kényelmetlenül tapadt.
• Ez volt az utolsó… többé nem… nem hagyom… - suttogta erőtlenül és szemeiből sós cseppek indultak útnak, hogy hangtalanul érjenek a ruhájára és a padlóra. Melody fájdalmasan, de a további büntetésektől félve a tőle telhető leggyorsabban összepakolt, közben jó párszor megtántorodott a megerőltetéstől mégsem adta fel és ezúttal az ablakon választva elhagyta a házat. Elhatározva, hogy mindent maga mögött hagy. Tudta, hogy vannak sebei, fizikálisan és lelkileg is, amik némelyike talán soha sem fog elmúlni vagy begyógyulni, de túl fogja élni. És ebben a pillanatban csak ez számított neki.

Melody az igézéstől kissé kábán, mégis eléggé hevesen kitépte magát az ős karjából. Valamint visszavette a karkötőjét Kol az véleménye szerint döbbenetes emlékektől elernyedt öklének szorításából.

• Oh… Ismerős helyzet – motyogta az ős némileg bűntudatosan. Most már szinte biztos tudta, hogy az a nő és a férfi a lány szülei voltak és nyilván nem ez volt az egyetlen eset, ahol Melody ilyen sérülésekkel végezte. De ez lehetett az, amikor végleg maga mögött hagyta őket. Így már világossá vált számára az is, amit Elijah által mutatott iratokban látott, amelyek szerint a lány évek óta nem beszélt a szüleivel és még csak nem is találkozott velük. Teljesen érhető…
• Sikerült beletenyerelned a legrosszabb emlékeim egyikbe, gratulálok hozzá – szűrte a fogai között Melody és látható volt, hogy erősen megrendítette az, amit látott. Erre utalt sápadt arca, testének erős remegése és kék szemeinek különösen csillanó fénye.
• Csak azt akarom megtudni, hogy a bátyám miért vett el téged. Tehát hidd el, hogy, ezekben az emlékeidet nem akartam tudni – jegyezte meg Kol, mintegy mentegetőzve. Holott ő és Melody is tisztában voltak azzal, hogy az ős ennek ellenére mégis tovább nézte a lány emlékeit, ami erősen megcáfolta előbbi állítását, mert Klausnak egyértelműen semmi köze sem volt ezekhez. Közben Klaus hevesen kivágta az ajtót és gyorsan feleség mellé sietett. Természetesen hallotta Melody és Kol között lefolytatott beszélgetést, de nem hitte volna, hogy öccse ilyet merészel, majd tenni. A lány teljesen figyelmen kívül hagyta a belépőt, mert éppen a véleményét akarta és mondta is el Kolnak.
• Elhiszem, de mégis tudod mit, Kol? Nem bírnád ki a helyemben egy percre sem, ugyan úgy, ahogy a bátyád érzései is sokak lennének a számodra – mondta a lány ingerülten. Klaus, aki a hallottak alapján leszűrte azt, hogy mi történt és immár egyre fokozódóbb dühvel méregette legfiatalabb öcsét. Sejtette, hogy nem marad majd nyugton addig még meg nem tudja a találkozásuk körülményeit, de ez még a részéről is teljesen felháborító volt. Ami a legjobb felbosszantotta az őst az nem volt más, minthogy sejtette, hogy valami ilyesmi fog bekövetkezni. Mégis a figyelmeztetése miatt remélte, hogy öccse nem megy majd ilyen messzire. Tévedet. Amit soha sem szeretett. Most pedig különösen nem. – De adok neked egy tanácsot Kol, ezt elmondom neked a helyett, amit tudni akartál és akarsz még most is. Ha változtatni akarsz ezen, a viselkedéseteken, akkor előbb saját magadban kéne mérlegelned a dolgokat. Azután te magad tedd meg az első lépést, mert senki sem fogja megtenni helyetted.
• A múltaddal kapcsolatban együtt érzek veled – mormolta Kol majdhogynem tétován. Elijah is belépett és Klaushoz hasonlóan ő is tisztában volt azzal, hogy öccsük megbocsáthatatlanul felelőtlen volt.

• Tartsd meg az együttérzésed és soha többé ne merészelj a fejembe mászkálni, mert megbánnod! Nehogy azt hidd, hogy ezzel a kis trükkel a kreativitásod magas fokán állsz! – szűrte a fogai között Melody.
• Kissé mintha túlreagálnád – ráncolta össze a homlokát Kol védekezésképpen.
• Túlreagálja? – ismételte meg öccse mondatát Klaus fenyegetően halkan.
• Niklaus – szólt közbe Elijah, aki ebben a helyzetben is diplomatikus viselkedésével próbálta megakadályozni a katasztrófát.
• Tényleg? Szerintem még nem reagáltam túl eléggé – szólalt meg Melody és egy határozott mozdulattal Kol arcába vágta az öklét. Klaus a sajátjához nyúlt és fintorogva illesztette vissza a csontokat a megfelelő helyre. Ugyanis felesége előbbi mozdulatának következtében Kol orra sikeresen eltört és Esther összekötési varázslatának következtében mindegyik ős érezte a fájdalmas következményt. Tehát az ősök az összekapcsolás végett először érezték, ahogy eltörik az orruk, aztán Klaus közreműködésének hála újra a helyén forrtak össze a csontok.

• Aú… Klaus a feleséged eltörte az orrom! – morogta Kol erősen méltatlankodva.
• Kol – szólalt meg Elijah figyelmeztetően és egy zsebkendőt nyújt az érintett felé. Jelezve, hogy vegye el és a saját érdekében, inkább maradjon csöndben a továbbiak folyamán. Igazán zavarta, hogy öccse ilyen szemtelenségre és sértő cselekedetre vetemedet. Mert a kíváncsiság egy dolog, de ez a fajta tapintatlanság még Kol részéről is megengedhetetlen volt. Nem tudta, hogy mi volt az, amit öcsének volt szerencséje megnézni újdonsült sógornőjük emlékei között, de sejtette, hogy nem lehetett kellemes és csoda volt, hogy Kol csupán ennyivel megúszta ezt az egészet. Persze, Elijah tudta, hogy Klaus pillanatnyilag lappangó, bár egyre erősebben látszó haragjától jobb lesz óvakodni, mert az soha sem végződhet jól. Esther továbbra is meglévő összekötő varázslatának hála, pedig még úgy sem. Elijah a maga részéről egyáltalán nem közelítette meg Melody-t, mert sejtette, hogy ő is úgy végezné, mint az öccse, akkor is, ha tulajdonképpen nem tett semmit sem. Elvégre jobb az elővigyázatosság. Főleg, mert két egymás után orrtörés igazán nem lett volna kedvére való.
• Igazán megérdemelted – morogta Klaus sötéten. A tekintette, pedig a következőt sugallta „Örülj neki, hogy nem én tettem, de, ami késik, nem múlik.”
• Kösz az együttérzést Klaus – grimaszolt Kol sértetten.

• Azt ajánlom, ne hánytorgasd fel a múltam, mert legközelebb nem az orrodat fogom eltörni – szűrte a fogai között a szavakat Melody.
• Látod, most meg fenyeget! – mutogatta Kol, mintha újabb személyes inzultusra számítana a lány részéről. Igazán meglepte sógornője előbb cselekedete és egyáltalán nem kívánt repetázni.
• Fenyegetni? Nem, én csak a puszta tényeket közöltem veled és még valami a megértésedet nehezíti, hogy nem tudsz elvonatkoztatni. Próbálj meg túllépni ezen, mert ha nem fejezed be az a viselkedést, akkor valaki helyre fog tenni – jegyezte meg Melody határozottan. Kétséget sem hagyva a felől, hogy akár ő is lehet ez a személy.
• Lehetséges, hogy igazad van, de addig maradok, amilyen vagyok – válaszolta Kol, akinek az orrából még mindig folyt a vér és Elijah szép fehér vászon zsebkendőjét, ami a tulajdonos elegáns monogramjával volt ellátva már teljesen tönkre tette.
• Legyen, így, de ebben az esetben úgy vélem, hogy a jövőben még sokszor fogod látni az öklömet, cseppet sem kellemes szemszögből – jelentette ki Melody olyan fenyegető hangsúllyal, hogy Kol és Elijah már igazán kezdték érteni, hogy Klaus és a lány miért is házasodtak össze. Pontosan illenek egymáshoz. Mert Melody minden törékeny látszat ellenére úgy látszott meg tudja védeni magát. Nagyon is. Klaus próbálta fékezni az indulatait. Öccse mostani cselekedete már túlment a tűrőképessége határain és nem akarta, hogy ilyesmi még egyszer előforduljon.
• A szégyenérzett, mint olyan nem szerepelt az öcséd szótárában – fordult a magában egyre jobban fortyogó férje felé Melody. - A szobánkban vacsorázom – tette még hozzá olyan hangsúllyal, mely teljes mértékben azt sugallta, hogy egyáltalán nem akar társaságot. Ennek alátámasztása érdekében elhagyta a saját nyomozó irodájának kinevezett helységet és a szembe lévő szobába csörtet.
• Én… - motyogta Kol bizonytalanul legidősebb testvérére pillantva. Ő maga is tudta, hogy túllépte Klaus tűrőképességének határát, amit soha sem volt ajánlatos megtenni. És némileg bűntudata is volt, azért, amit tett. Tényleg nem tudta, hogy a lánynak ilyen múltja van és ő nem akart vájkálni benne. Csak éppen így sikerült.
• Később megbeszéljük Kol! – tromfolta le öccsét Klaus dühösen, aztán felesége után ment. Teljesen tudatában volt annak a ténynek mely szerint az ő fenyegetése még feleségénél is meggyőzőbbre sikeredett. De ehhez nem is férhetett kétség. Elvégre nem véletlenül rettegték a nevét annyi éven át.

Ez idő alatt a Bennett házban Elena jó és most már egyetlen legjobb barátnőhöz illőn Bonnie megnyugtatása érdekében készített egy kis teát. Mivel a boszorkány a szobájában volt, így kedvére kárörvendett a remekül alakuló tervein. Caroline mostanában már egyébként is felesleges volt a számára, így tényleg csak idők kérdése lett volna az, hogy valamilyen úton-módon kivonja őt a forgalomból. A mostani követési helyzet, pedig pont kapóra jött a számára. Mivel saját magát így még jobban bebiztosította a többiek előtt. Ugyanis ebben a követés szituációban egyértelműen ő volt az áldozat. Legalábbis barátai, jobban mondva vakon követő ismerősei így hitték. Bonnie-t nem szándékozott megölni, főleg, mivel inkább felhasználja, majd őt a tervei érdekében. Tekintettel arra, hogy Caroline halála miatt ő maradt neki az egyetlen legjobb barátja, akiben feltétlenül megbízik.

• Tessék Bonnie, itt egy kis tea, ettől jobban leszel. A nagymamád dobozából vettem ki, mert tudom, hogy mennyire szeretted, amikor ő készítette. Tudom, hogy nem lett pont ugyan olyan, de remélem ez is ízleni fog – mondta Elena kedvesen. Magában fintorgott egy kicsit azért, mert továbbra is meg kell játszani, hogy érdekli a többiek sorsa, de a tervei érdekében sajnos ez nagyon is szükséges volt. A hasonmás ital választása egyébként nem volt véletlen, mivel a barátai téves képzeteivel ellentétben nagyon is jó tudta manipulálnia a körülötte lévőket és tudta, hogy ez a tea mennyire sokat jelente Bonnie-nak. És egy legjobb barát nagyon jól tudja, hogyan befolyásolja valaki egyébként is pocsék hangulatát, még rosszabbra úgy, hogy az ebből semmit sem vegyen észre. Sőt, kedves baráti gesztusnak, a szeretett jelének vélje.
• Emlékszel, hogy, amikor kicsik voltunk mindig várt minket teával és sütivel? – mosolyodott el a boszorkány nagyon is szomorúan. Nagymamája említése továbbra is fájó pont volt a számára és hálás volt Elenának, hogy az ő teájával próbálja jobb kedvre deríteni.
• Emlékszem Bonnie. Caroline már, akkor is versengett velem… velünk és folyton ott sündörgött Matt körül – jegyezte meg a hasonmás. Ártatlanul célozva arra, miszerint szőke hajú barátnőjükben már, akkor sem lehetett megbízni.
• Caroline már, akkor is olyan volt, mint most. Folyton pörgött és segített, sokkal jobban lekötötte a figyelmünket. Mindig megvigasztalt, ha szükségem volt a támogatására – merengett el Bonnie szomorúan, mert tudta, hogy már soha sem lehet része ebben.
• Tudom, Bonnie, tudom. Viszont van, amit nem lehet megbocsátani – jegyezte meg Elena határozottan és félrefordult jelezve a boszorkánynak, hogy őt is rosszul érinti az, ami történt.
• Igen, igazad van csak annyira… nem akarom, elveszíteni – fogta meg a hasonmás karját a boszorkány erősen bűntudatosan. Mivel tudta, hogy Elena számára ez sokkal rosszabb, mint neki.
• Már régen elvesztettünk. Ő már nem a mi Caroline-unk volt, aki velünk együtt nőtt fel, hanem mássá vált és ezen mit sem változtatta az, hogy egykor mennyire szerettük őt és… szeretjük még most is.
• Szerinted miért fordult ellenünk? Mi oka volt rá? – érdeklődte Bonnie halkan és elkeseredetten.
• Attól tartok erre nem tudom a választ. Én a helyében kétszer is meggondoltam volt azt, amit teszek. Mielőtt egyáltalán követni kezdem az egyik barátomat, teljesen indokolatlanul. Van, ami nem éri meg a kockázatott, és ő úgy látszik nem mérlegelt eléggé.
• Elena, hogy mondjuk meg az anyukájának? Elmondjuk egyáltalán? – kapaszkodott bele kétségbeesetten legjobb barátnője karjába, aki válaszul megölelte őt.
• Nem, nem hinném, hogy jó ötlet lenne. Majd Damon és Ric megoldják, nekünk már nem kell többet ezzel foglalkoznunk – közölte Elena és ügyelt rá, hogy hangjába kellő fájdalmas tónus vegyüljön.
• Damon mostanra már biztos megölte – szipogott fel a boszorkány. Annak ellenére, hogy bűntudat gyötörte mégis hitt abban, hogy helyesen cselekedtek. Elvégre Elena érvelése teljesen logikus volt és nem volt benne hiba. Legalábbis ő nem látta.
• Igen, biztos vagyok benne – vigyorodott el Elena elégedetten, de az ölelés miatt Bonnie ezt nem láthatta.

Damon Caroline ideiglenesen halott testével először a Salvatore panzió felé indult, azonban fél úton megtorpant és a gondolataiba merült. Tudta, hogyha kiderül a Forbes lány eltűnése, avagy esetleges – továbbra is erősen függőben lévő - halála, akkor Liz óhatatlanul is, de rá fog gyanakodni. Elvégre, ha gyilkosság történt a környéken, akkor az ő bűnössége valahogy mindig szóba került. Abban az esetben is, ha történetesen teljesen ártatlan volt, hogy a tényleges bűnös cselekedeteiről ne is beszéljünk. Tehát a seriff ebben az esetben teljesen logikusan gondolt volna arra, miszerint neki valamilyen úton-módon része volt Caroline elvesztésében. A bajok elkerülése érdekében az idősebb Salvatore ezt egyáltalán nem szerette volna. Mivel Ric-en kívül a nő volt a legjobb barátja és igazán nem akarta őt elveszíteni csak azért, mert Caroline ostoba módon elárulta őket.

Tisztában volt azzal, hogy ezért is nem állhatott oda Liz elé és vallhatja be, hogy mit is tett. Nem, mintha ez valaha is megfordult volna a fejében. Ugyanis tisztában volt azzal a ténnyel, hogy a nő egyáltalán nem hitte volna el azt, miszerint a lánya tényleg elárulta őket. Damon sem hitte teljesen, ezért is volt az, hogy Caroline még életben volt. Legalábbis amennyire ez annak számított. A Forbes család rejtettnek mondható - bár egyébként köztudott - vámpírok kínzására alkalmas kamrájába sem vihette, mert az lett volna a második hely ahol keresnék a testet. Damon erősen törte a fejét azon, hogy mégis, akkor hova vigye. A Mikaelsson villába egyértelműen nem akart beállítani azzal, hogy „Legyetek szívesek és biztosítsatok egy kis helyet nekem, addig, amíg kikérdezem Caroline-t, hogy lepaktált e veletek, avagy rosszabb esetben anyátokkal.” Teljesen abszurd és megvalósíthatatlan elképzelés volt.

• Most komolyan, mit csináljak veled? – vetett egy mérges pillantást a szőke hajú vámpírlány továbbra is ideiglenesen halott testvére. Az azonban érthető módon nem válaszolt.

Aztán az idősebb Salvatore-nak hirtelen eszébe jutott egy ötlet. Egy nagyon is remek ötlet, amire senki sem gondolna, lévén, hogy nem tudtak róla. Damon maga sem volt biztos abban, hogy igaza van e, de egy próbát mindenképpen megért a számára. Így aztán már suhant is a felé a hely felé, ami Caroline-nak otthont fog adni arra az időre még alaposan kikérdezi. Odaérve rövid ideig bolyongott, mert nem találta azt, amit keresett. Elvégre nem könnyű megtalálni egy olyan helyet, amiről csak egyszer hall az ember és látni soha sem látja. Ráadásul a létezésben sem lehetett teljesen biztos, de bizonyos szinten mégis tudta, hogy ott van valahol.

Keresését végül siker koronázta, mert megtalálta a keresett helyett. Elégedetten bólintott. Annyira tudtam, gondolta felhorkantva. Az egyik karjával továbbra is a szőke hajú vámpírlány testét fogta a másikkal, pedig a rejtett, nehéz vasfedőt ragadta meg. Vámpírként játszi könnyedséggel megemelte és lesétált a sötét pincébe. Pár percbe bele telet, mire megtalálta a központi helységet. Ami tele volt a vámpírok kínzására alkalmas, bár némileg rozsdás eszközzel. Levágta Caroline-t a középen elhelyezett székbe, beszíjazta és biztos, ami biztos alapon adott neki egy kis verbénás injekciót. Nem árt az óvatosság alapon, mivel nincsen rosszabb, mint egy már semmit sem veszíthető személy erejét lebecsülni. Még vendége ébredésére várt alaposabban körbejárta a helységet és szemügyre vette az ott megtalálható dolgokat.

• Annyira tudtam, hogy jól emlékeszem – jelentette ki diadalmasan ugyanakkor némileg keserűen is, amikor a sok verbénára és fa kínzó eszközre pillantott. Régen, amikor a vámpírok egyre jobban kezdték ellepni Mystic Fallsot, akkor kihallgatott egy apja és William Forbes seriff közötti könnyednek hallatszó, de valójában nagyon is komoly társalgást. A vámpírokról beszéltek és arról, hogyan is tudnák megállítani őket. Az egykori seriff megemlítette, hogy létrehozott egy kamrát és ez egyértelműen felkeltette Giuseppe Salvatore kíváncsiságát. Damon már, akkor tudta, hogy apja kapni fog az ötleten és maga is készített egy hasonló helységet. Természetesen teljesen titokban. Tehát ezért volt az, hogy Damon most a régi Salvatore villa romjainál volt. Pontosan a rejtett pince lejáróban. Mert az apja végül elkészítette a helységet. Az idősebb Salvatore persze nem lehetett teljesen biztos ebben a mai napig, mégis ott lappangott benne a gyanú. Lévén, hogy apja mennyire fanatikus meg akarta állítani a vámpírokat. Mi sem bizonyította ez jobban, minthogy a saját fiait is képes volt megölni.

Stefan még hosszú órákon keresztül lefagyva bámulta a hullát. A füle zúgott és egyszerűen nem tudta elhinni, hogy újra előtört belőle a kíméletlen gyilkos. Nem értette, hogy miért itt és miért most. Elvégre egészen jól megvolt az állat vérrel. Vagyis annyira, hogy ne akarjon ismét visszaszokni ártatlan emberek megölésére és az azzal együtt járó fájdalomra. Ezért nem fért a fejébe az, hogyan is lehetett rá képes. Ismét.

Hevesen megrázta a fejét és egy reszketeg sóhaj kíséretében felállt. Természetesen a meg kellet támaszkodni a falban, mert úgy érezte, ha nem tenné, akkor elveszítené az egyetlen biztos pontot, ami számára még adva volt. És, akkor addig ülne ott még valaki meg nem találja őt és a hullát, ami rá nézve nem lett volna igazán szerencsésnek mondható. Főleg, mert csak két végkimenetel jöhetett volna szóba és Stefan ebben a pillanatban nem tudta eldönteni, hogy melyik lenne a rosszabb. Az egyik lehetőség ugyanis az lett volna, hogy őt ölik meg. A másik meg, hogy ő öli meg azt a személyt, aki megtalálja. A fiatalabb Salvatore pedig minden látható dolog ellenére nem akart ismét ölni, akkor sem, ha szinte újra érezte az ezzel együtt járó kényszert, vágyat és különös módon a nyugodtságot.

Ezért aztán némileg kijózanodva megpróbált összepontosítani. Nem volt egyszerű, mert folyamatosan és egyre erősebb mértékben hullámzott át rajta a borzadály és a kétségbeesés, azért, amit tett. És mivel ezeket az érzéseket nem tudta kizárni így tétován, ám annál alaposan szemügyre vette a nőt. Hátha felismeri őt, és az alapján felrémlik neki valami a tegnap estével kapcsolatban. Azonban egyáltalán nem volt ismerős a számára. Akkor sem, ha most éppen darabokban volt. Ugyanis ezen hátrányos helyzet ellenére azért meg tudta volna mondani, hogy látta e már korábban. Véleménye szerint az egyik borzalmas momentum az volt ebbe az egyébként sem fényes helyzetben, miszerint nem is emlékezett arra, hogy végzett a nővel. Bármennyire próbált is koncentrálni nem ugrott be neki semmi. Végül feladta. Szinte teljesen – vagyis véleménye szerint egyértelműen - biztos volt abban, miszerint ő volt az elkövető. Tekintettel az előéletére. Ahol már nem először tett volna ilyesmit. Az sem volt igazán meglepő, hogy nem emlékezett borzalmas tettére, mert a múltban is sokszor voltak olyan időszakok, amik a vérengzések miatt teljes egészükben kiesetek számára.

Újabb eseménytelen órák teltek el mire elhatározásra jutott. Az ablakon kipillantva rájött, hogy valahol Mystic Falls közelében van, de elég távol ahhoz, hogy ne lássa őt senki, és ne halljanak semmit. Észrevette a hamutálcát az asztalon és eszébe jutott egy kivitelezhető ötlet. Rágyújtott egy cigarettára, eloltotta és a halott kezébe helyezte. Nem volt egyszerű feladat, tekintettel arra, hogy a test már erősen megmerevedett, de végül csak sikerült. Aztán Stefan begyújtott a kandallóba, aztán a konyhába igyekezve bekapcsolta a gáztűzhelyt is. Mindent alaposan beállított. Fogott egy gyufát és a gáztűzhely irányába dobta és gyorsan kisuhant a házból. Pont időben, mert a ház egy hatalmas robbanás kíséretében megadta magát. Stefan egy pillanatra még visszafordult és némileg lenyűgözötten a tűz lángjait figyelte, amik lassan egyre jobban csökkentek. Lévén, hogy eleredt az eső. Végül a fiatalabb Salvatore elsuhant a Salvatore panzió irányába. Remélve, hogy sikerült a terve, amely alapján el fogják hinni, hogy egy sajnálatos baleset történt és egyértelműen nem gyilkosság.