16. fejezet - Közös ügyek

Sziasztok!

Új év, új fejezet! Nem tudom megígérni nektek, hogy a következő kész lesz a jövő hétre vagy az utána lévőre, de megpróbálok igyekezni. Addig is Boldog Új Évet és Kellemes Olvasást!

Puszi

Valentine

 

Közös ügyek

„Lehet, hogy ez egy csodálatos barátság kezdete.” Casablanca című film

Tekintettel arra, hogy Klaus úgy ismerte Mystic Falls környékét, mint a saját tenyerét hamar odaértek a Robinson-farmra. Ami a vége felé már nem számított olyan nehéz feladatnak, mert a rendőrautók élesen villogó fényei meglehetősen kitűntek az erdő sötétjéből és színes kavalkádja valóságos jelzőfényt árasztott.

- Ezt nevezem én tetthelynek – jegyezte meg Melody elégedetten.

- Drágám, azért a lelkesedésedet fogd vissza egy kicsit, mert talán, de csak talán, a Mystic Falls-i rendőrség nem fog annyira örülni annak, ha tett az ő tetthelyükön jársz örömtáncot – válaszolta az ős szárazon. A maga részéről a rendőrség elmehetett volna a pokolba, de mostanra már ő maga is kíváncsivá vált arra, hogy miről van szó.

- Szerinted mi történt? – érdeklődte Melody miközben kiszállt a kocsiból és a választ meg sem várva határozott léptekkel törtet előre, az épület – vagyis ami megmaradt belőle – köré emelt kordon felé.

- Megtennéd, hogy mellettem maradsz, amíg itt vagyunk? – ragadta meg felesége kezét Klaus határozottan.

- Már számtalanszor megbeszéltük azt, hogy ezt a parancsolgatós hangot velem szemben felejtsd el, méghozzá sürgősen – torpant meg a lány ingerülten.

- Gyanús ez az egész – morogta a hibrid és bár nem látszott rajta nyugtalanul fürkészte a körülöttük lévő tájat. Tudta, hogyha a szükség úgy hozza könnyedén elbánik bárkivel, aki van olyan merész, hogy megtámadja őket, sőt ebben a helyzetben még élvezte is volna a dolgot, de nem úgy hogy közben felügyelet nélkül hagyja Melody-t. Aki továbbra is makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy ember maradjon és határozottan ellenzett mindent, még a lehető legapróbb megjegyzéseket is, amelyek ennek ellenkezőjéről próbálták meggyőzni őt. Mindenesetre az ősi hibrid nem adta fel. De semmiképpen sem engedhette meg, hogy más változtassa át a feleségét. Még mit nem!

- Hát persze, hogy az! – mosolyodott el a lány vidáman, mivel egyre közelebb értek a tett helyszínéhez ezért egyre jobb kedvre derült, így lassan még férje egyébként parancsolgató stílusa is háttérbe szorult az izgalomhoz képest, amit érzett.

- Komolyan, ha tudtam volna, hogy ennyire szeretnél nyomozgatni én magam ölök meg pár embert csak, hogy biztosítsam a szórakozásodat – vigyorodott el Klaus, ámbár ez igencsak zord kifejezést kölcsönzött neki. Melody pedig ahelyett, hogy megijedt volna halkan – mert azért mégiscsak tekintettel volt a helyszínre – felnevetett.

- Milyen nagylelkű kedvedben vagy – mondta derűsen és megpuszilta az ős arcát. – Tényleg aranyos vagy – tette hozzá csipkelődve.

- Már mondtam, hogy nem vagyok aranyos! – tagadta a hibrid kereken. Azért persze érezte is a helyzet komikumát, mely abban rejlett, miszerint a felesége vagy nem hiszi, hogy megtenné azt, amit mondott vagy nagyon is hiszi és hízelgőnek találja. Mindkét lehetőséget el tudta képzelni és igazából egyik sem zavarta volna túlzottan.

- Erre még visszatérünk. Te mit gondolsz, mi történhetett itt? – tért vissza a nyomozására Melody.

- Tűz – jelentette ki Klaus a ház állapotát látva.

- És véletlenül nem te voltál a tettes? – szólalt meg Damon gúnyosan, amikor megjelent előttük és nagylelkűen felemelte a kordon szalagot, hogy átjöhessenek.

- Én nem takarítanék el magam után ilyen módon, ugyanis mint tudod vagy nyíltan megölök valakit, más esetben úgy csinálom, hogy ne lehessen rám bizonyítani – közölte az ős fagyosan.

- Igaz – motyogta az idősebb Salvatore, aki a maga részéről tényleg biztos volt abban, hogy Klausnak semmi köze nincs a dologhoz, de kíváncsi volt a válaszára. Mert ugye soha sem lehet tudni. – Gyertek – fűzte hozzá feszülten és minden ellenérzését félretéve bevezette a hibridet és annak feleségét a ház romjai közé.

Rendőrök nyüzsögtek mindenhol, mégis úgy látszott, hogy lassan már végeznek a munkájukkal, mert szedelődzködni kezdtek. A három fős kis csapat a törmelék miatt lassan haladt. Melody látta, hogy a tető az egyik oldalon szinte teljesen eltűnt, a falak is alig álltak, a bútorok pedig úgy megolvadtak, hogy csak alig emlékeztették őket egykori funkciójukra.

- Mi ez a szag? – ráncolta össze az orrát Melody, amikor az egyre erősebb lett és szinte könnyebbe lábadt tőle a szeme.

- Az égett emberhús, igencsak sajátos – fintorodott el Klaus, aki a maga részéről sokkal erősebben érzett mindent, de nem panaszkodott, elvégre látott már rosszabbat is, sőt ő maga tett is rosszabbat.

- Várjátok csak meg a látványt – jegyezte meg Damon cinikusan. A telefonban nem hazudott. A hullából alig maradt valami. Ezután léptek be a szobába ahol csak ketten tartózkodtak. Melody felismerte a seriffet és a másik nő kilétére Klaus elbeszélése alapján csak találgatni tudott, mégpedig arra, hogy az illető Meredith Fell, a helyi orvosszakértő, aki kimondja a rejtélyes „állattámadásokat”.

- Mondanám, hogy örülök az ismételt találkozónknak, de attól tartok ez nem a legalkalmasabb hely és idő az ilyesmire – mondta Liz barátságosan Melody-nak és jóval visszafogottabban üdvözlésként odabiccentett az ősnek is.

Természetesen hallott róla, hogy a hibrid megnősült. Ahogy a városban mindenki, különös tekintettel arra, aki érintve volt a természetfeletti ügyekben és tisztában volt azzal, hogy kicsodák is valójában a Mikaelsson-ok. Az, hogy egy ilyen lépésre szánta el magát ezer év után mindenképpen érdekes volt arról nem is beszélve, hogy vajon miért is tette. Mármint Liz - talán a volt férje hatására - kissé cinikusan gondolt a romantikus kapcsolatokra és az, hogy pont mindenki közül Klaus higgyen az ilyen elcsépelt dolgokban hihetetlen volt számára.

Ugyan kikérte erről az idősebb Salvatore véleményét, aki konkrétan megrántotta a vállát és a whisky-s poharába valami olyasmit dünnyögött, hogy „A franc se tudja. Talán vele akar minket manipulálni.” De persze bővebben nem fejtette ki, hogy Klaus ezzel hogyan is tehetné ezt meg velük Melody által. Mármint ha ide hívta őt – az őst nem számítva -, akkor valamilyen szinten bízik benne. Már amennyire képes rá.

Talán úgy értette, hogy általa? De Damon-t miért is érdekelné hogy Melody Klaus felesége? Mi a kapocs? Néha igazán beavathatna a dolgokba és nem csak a végén zúdíthatná rám az egészet, gondolta Liz eltöprengve figyelve az ifjú párt.

Az, hogy Klaus felesége megegyezik azzal, akit korábban tanúként kihallgatott abban a „hulla a konténerben” ügy kapcsán enyhén meghökkentette. Mármint ennek az esélye nagyon csekély volt. Vajon már akkor is találkoztak? Minden bizonnyal igen. Mégis... milyen kicsi a világ!

Damon azt elmondta – hosszas rábeszélés hatására, ami kivételesen használt is -, hogy Melody-t mennyire érdekli a Tanács tagjainak meggyilkolásának ügye és, közölte vele, hogy a lány minden valószínűség szerint el fog jönni ide, mert az áldozatnak talán köze van az ügyhöz. Forbes seriff a maga részéről nem emelt kifogást a jelenléte ellen, de azt azért furcsának találta, hogy Melody-t a férje – maga az ősi hibrid – is elkísérte ide. Nem, mintha nem értette volna meg a férfi indokait annak ellenére, hogy nem kedvelte őt túlzottan. Meg akarja védeni a feleségét – legyen akár romantikus oka rá, akár nem -, úgy ahogy ő a kislányát, akinek hollétéről még mindig nem tudott meg semmit, amitől egyre kétségbeesettebb lett. Igaz, hogy Damon és ő is keresték őt, amiért roppantul hálás volt a vámpírnak. Viszont nem engedhette meg magának, hogy ez a munkája rovására menjen, így alig láthatóan megrázta a fejét és megpróbált az ügyre összepontosítani.

- Hány áldozat van? – fordult körbe Melody. Úgy tetszett neki, mintha mindenhonnan testrészek tekintetének rá vissza. Hát nem ez volt a nyomozás legkellemesebb része.

- Csak egy – felelte a fej mellett guggoló Meredith, miközben érdeklődő oldalpillantásokat vetett a lányra és annak férjére.

- Melody… Mikaelsson, ő meg a férjem, Klaus – mutatkozott be a lány. Valahogy még mindig nem tudta megszokni az új vezetéknevét. Egyszerűen a szája kimondta nagy nehezen a szavakat, mégsem érezte normálisnak. Bízott benne, hogy ez idővel könnyebb lesz, de ez nem volt túlságosan valószínű.

- Meredith Fall – mosolygott rá a nő barátságosan. Aztán elfordította a tekintetét és a dolgait kezdte rakosgatni, Melody egy pillanatra nem értette ezt a reakciót, majd a szeme sarkából meglátta Klaus tekintetét. Az ő drága férje szúrós pillantással illette a nőt ki tudja mi okból? Mindenesetre megjegyezte, hogy erről is beszéljen az őssel a későbbiek folyamán. Mármint milyen dolog az, hogy nem beszélgethet azzal, akivel akar?

- Szóval ez egy áldozat? De mégis hogyan? Felrobbant? – kíváncsiskodott végül Melody, mert az ügy most érdekesebb volt, mint a Klaus nevű rejtély.

- Ez a legvalószínűbb, a gáz nem volt elzárva és… - magyarázta volna Liz türelmesen, mintha egy kezdő rendőrrel tenné, amíg...

- Bumm! – szemléltette a dolgot Damon gúnyosan. A seriff vetett rá egy szúrós és mégis kissé elnéző pillantást. Melody látta a nőn, hogy fáradt és nem igazán hitte azt, hogy ez azért van, mert az éjszaka kellős közepén járnak. Vajon mi történhetett vele?

- Az első lehetőség az lenne, hogy öngyilkosság – folytatta Liz, mint az egyetlen barátja nem is szakította volna őt félbe. Nyilván már volt ideje megszokni a vámpír cseppet sem finom modorát. Mert Damon nyilván az a megszoksz vagy megszöksz típus volt. Mint Klaus. Értelmetlen lett volna hangosan kimondani ezt a gondolat mentett, mert az érintettek csak cseppet sem visszafogott és nyilván heves tagadásba kezdtek volna. Bár a hecc kedvéére egy pillanatra eljátszott a gondolattal.

- Csak abban az esetben, ha hiszel a mesékben – közölte Klaus metsző éllel a hangjában.

- Rendben, akkor véleményed szerint mi történt? Spontán bozóttűz? – kérdezte Damon szarkasztikusan.

- Persze, mert az errefelé annyira gyakori – válaszolta az ős ironikusan. Melody a tett helyszínéről a férjére emelte a pillantását, várva, hogy az folytassa, de láthatóan nem állt szándékában ezt tenni. Majd amikor kettesben lesznek megtudakolja.

- Igaz, akkor egyértelműen spontán öngyulladás – vetette fel az idősebb Salvatore, de nyilvánvaló volt, hogy ezt sem gondolja komolyan.

- És te ezért ébresztettél fel – fordult a felesége felé Klaus lemondóan, bár valójában nyilván mindent elraktározott az emlékezetében, amit arra érdemesnek talált. Legalábbis a lány nagyon reménykedett ebben.

- Ezt most úgy mondod, mintha nem te akartál volna velem tartani – felelte Melody csak azért is könnyedén. Mert a gondolatai és a helyzet ellenére volt itt valami, ami nem hagyta nyugodni, de nem tudta, hogy mi az. Legalábbis még nem.

- Van valami olyan az eddig megvizsgált testrészeken, amiből arra következtethetnél, hogy nem… természetes halállal halt meg? – kérdezte Liz hangsúlyosan, egyértelműen a természetfeletti lehetőségekre gondolva, amiből aztán akadt bőven.

- Még nem tudom, ahhoz a test túlságosan is megégett, de a boncolás után többet fogok tudni – biztosította a seriffet Meredith komolyan.

- Azt hiszem most már elvihetitek – rendelkezte Liz határozottan. Az orvosszakértő bólintott és kiment nyilvánvalóan szólni a segédeinek, hogy tegyék a dolgukat.

- A Tanács tagja volt ez az áldozat is? – kérdezte Melody az idősebb Salvatore-tól.

- Régen az volt, de mostanra már visszavonult – felelte a vámpír helyett a seriff.

- Miért? – faggatózott tovább a lány.

- Attól tartok nem volt teljesen normális – próbálta a lehető legrövidebben és tapintatosan megfogalmazni azt, amit a Tanácsban és nyilván azon kívül is sokan tudtak vagy legalábbis sejtettek.

- Természetfeletti értelemben? – ráncolta össze a homlokát Melody, mert tudomása szerint Damon-on kívül nem volt más nem emberi tagja a Mystic Fallsi Alapítói Tanácsban, de hát végül is ki tudja?

- Nem, az elmeállapota miatt, az utóbbi években a házát se nagyon hagyta el, annyira félt és nem igazán fogadott látogatókat – fejtette ki álláspontját a seriff végül egy nehéz sóhaj kíséretében.

- Egy kattant, paranoiás nő volt, aki nyilván nem teljesen véletlenül, tagja volt a tanácsnak. Minő meglepetés, mivel ott csuda normális emberek vannak – szúrta közbe véleményét Damon a maga stílusában egyáltalán ne hagyva helyett semmilyen köntörfalazásnak vagy tapintatosságnak. A lány ezt nagyra értékelte, akkor is, ha Liz ismét vetett a vámpírra egy helytelenítő tekintett. Melody próbálta arra gondolni, hogy ez azért van, mert az idősebb Salvatore stílusát nem tartja alkalmasnak erre a számára kissé szomorú tényre és bízott abban, hogy nem amiatt kapott gyors rendreutasítást, mert túl sok dolgot fecseg ki nekik.

- Kezdve veled – értett egyet vele Klaus kárörvendően. Mindenki tudta, hogy ez tényleg túl magas labda volt ahhoz, hogy az ős elszalassza.

- Az elzárkózása volt az oka, hogy ilyen későn találták meg a testét? – akarta tudni a választ Melody.

- Igen, a boltos, akihez mindig pontosan egy hetente járt el csodálkozott, hogy nem ment el hozzá múlt héten, de először azt hitte, hogy nem komolyan, aztán végül kijött ide és… - tárta szét a karját Liz és most még fáradtabbnak látszott. A lányban felvetődött az a lehetőség, hogy az áldozat talán a nő barátja volt valamikor, de ezen kívül akkor is volt még valami ami miatt a seriff ilyen lehangolt.

- Meglepetés! – véleményezte a megtalálás pillanatát Damon szájra sarkában apró gonoszkodó vigyorral. És annak ellenére, hogy férje látszólag nem csinált semmit Melody tisztában volt azzal, hogy figyel és a vámpír megjegyzésén nyilván jót mulatt. Felvetődött benne az a lehetőség – a korábbi gondolatmenethez csatlakozva - hogyha Damon nem utálná ennyire az ősöket és vica versa, akkor az idősebb Salvatore és Klaus talán még barátok is lehetnének. De persze utálták egymást.

- Körülnéznék a házban – közölte a lány nyugodtan, remélve, hogy a seriff nem fog kifogást emelni a lehetősége ellen. Persze ha nem engedné meg nekik, akkor úgy vélte, hogy férje biztos visszahozza őt ide, hogy körülnézzenek. Igaz kissé vonakodva, de majd túlteszi magát rajta.

- Nyugodtan, de ne nyúljatok semmihez, ha lehetséges – egyezett bele Liz pár pillanatnyi habozás után, mert arra a következtetésre jutott, hogy több szem többet lát. Valamint tisztában volt azzal, hogy Damon úgyis követni fogja őket, mert láthatóan kíváncsi volt a közöttük lévő érzésekre, amiket csak alapos megfigyelés után vonhatott le és ezen kívül nyilván már alig várta, hogy véget érjen ez az ügy, mert már nagyon is ingerült volt a sikertelenség miatt.

- Persze nem állt szándékomban – hazudta Melody könnyedén. Klaus felvonta a szemöldökét, mintha csak megsejtette volna felesége szándékát.

A lány óvatosan – drága férjével és Damonnel a nyomában – körülnézett a földszinten. Semmi érdekes dolgot nem fedezett fel. Aztán megállt a nyilván már az tűz előtt is ingatag állapotban lévő lépcső előtt.

- Maradj itt – szólalt meg ekkor Klaus határozottan és figyelve arra hová is lép elindult előre. Nem szívesen hagyta ott a lányt Damonnel, de még mindig inkább ezt a lehetőséget választotta, minthogy az egy rossz lépés következtében zuhanjon egy emeletet és kitörje a nyakát. Nem, ez a lehetőség elképzelhetetlen volt és jobb volt egyáltalán nem megkockáztatni. Persze ezt csak ő gondolta így, és nem is értette, hogy miért hitt abban, hogy a felesége kivételesen egyet fog érteni vele.

- Én is megyek – sietett utána Melody. Igazán nem szegte kedvét az, hogy megsérülhet, elvégre így csak még izgalmasabb volt az egész. Valamint azért nem volt kétbalkezes sem pedig törékeny porcelánbaba, ezért nem állt szándékában hagyni hogy félreállítsák az útból, akkor sem, ha az ős kétségkívül az ő épségére odafigyelve rendelkezett a dolog felől.

Klaus megállt egy pillanatra és bár a lány csak a hátát látta tudta, hogy türelemért fohászkodik. Aztán egyértelműen számba vette a lehetőségeit. Felmerülhetett benne, hogy ad1: elviszi innen a lányt, eredmény: nem beszélnének egymással, ad2: megpróbálja meggyőzni a lehetetlenről és biztosítsa arról, hogy mindent megoszt vele arról amit fent talált, eredmény: veszekednének és végül nem állának szóba egymással. Ad3: megengedi Melody-nak, hogy felmenjen vele és így figyelni is tud rá, eredmény: minden bizonnyal sértett lesz, de ezen kívül nem fog összeveszni a feleségével, aki ha megmakacsolta magát igazán nehezen volt kibékíthető. A döntés nehéz volt, végül mégis megszületett, mert Klaus folytatta tovább az útját.

- Remek, de csak oda lépjél, ahová én! – vetette még hátra a válla felett flegmán. Damon fejcsóválva sétált utánuk. Ezek aztán tényleg megérdemlik egymást, állapította meg szem forgatva.

Az emeleten csak két helység volt. Azt amelyikben egy kád formáját ismerték fel, egyértelműen fürdőszobaként azonosították, még a másik egyértelműen egy hálószoba volt.

- Vérszag – húzta fel a szemöldökét Melody. Klaus bólintott megerősítésképpen és körülnézett. Olyan átható volt, hogy szinte harapni lehetett. Mégsem volt sehol nyoma. Különös.

- Igen, meg… viasz? – mormolta Damon és az ágyhoz lépett. Felemelte róla a ráesett gerendát, de nem látott semmi érdekeset, azon kívül, hogy itt mintha erősebb lett volna az illat.

- Nem látok gyertyákat – mondta Klaus a vámpír mellé lépve.

- Itt van valami – hallották meg Melody hangját kissé tompán. Mindketten egyszerre fordultak meg, amint látták, hogy a lány a szekrénybe hátulját próbálja lefeszegetni. Aztán a lendülete miatt, majdnem hagyat eset. Szerencsére az ős – sűrűm szitkozódva ugyan -, de időben elkapta. - Lehetne, hogy figyelj rám? – dörrent rá Klaus frusztráltan. Majd megvizsgálta a lány kezét és látta, hogy vékony csíkban vérzik. Megharapta a csuklóját és a felesége szájához emelte.

- Ez csak egy karcolás – szűrte a fogai között Melody, mert tudta, hogyha kinyitja a száját a férje azonnal lenyomja a torkán a vérét.

- Nem érdekel – vetett rá egy átható pillantást az ős. Nyilván sokáig álltak volna még ott, egymás akaraterejét próbálgatva, ám Damon megtörte a pillanatot.

- Tudom, hogy friss házasok csak egymásra figyelnek meg minden, de lehetne, hogy teszem azt megnéznénk mi van a szekrényben? – jegyezte meg a vámpír jelentőségteljesen.

- Figyeltem rád, szóval te meg nézz oda – bökött a fejével Melody az idősebb Salvatore mögé. Klaus egy bosszús fintor után úgy is tett. A szekrény hátulja egy üregben végződött, ahol igencsak érdekes dolgok voltak.

- Mi a… Boszorkány! – szűrte a fogai között az ősi hibrid ingerülten a megállapítást mikor meglátta a láthatóan régi bőrkötéses könyvet és gyertyákat, amik már nem égtek ugyan, de egyértelműen használták őket. Méghozzá nem is olyan régen.

Életjel

Sziasztok!
Tudom, tudom. Szinte ezer évnek tűnik azaz idő, amikor utoljára új fejezetet, vagy egyáltalán valamilyen bejegyzést hoztam. Elismerem, hogy nem volt fair veletek szemben, hogy nem jelentkeztem és most sem ígérhetek túl sok mindent. Ugyanis belecsöppentem a munka világába és nem nagyon van időm írni, főleg mert a gépen is elromlott és az egy ami maradt nem az enyém. Sajnos tényleg nem ígérhetek semmit a történettel kapcsolatban, viszont továbbra is kérném megértéseteket.
Még egyszer nagyon sajnálom és remélem nem haragszotok rám nagyon,
Valentine

15. fejezet

Élj az éjszakának

„Nem kérte, hogy legyen olyan ember, akiben megbízik, akiért ilyen sokat tenne, akinek átengedné magát. Nem kérte, hogy legyen olyan ember, akinek hiánya aggasztaná, ha felkelne az éjszaka közepén, - nem azért, mert akkor nem védi meg őt, hanem egyszerűen mert vágyik a társaságára. Nem kérte, hogy legyen olyan ember, akinek vágyik a társaságára.” Kristin Cashore

Damon Salvatore unottan és meglehetősen lassú léptekkel indult a nappali felé. Végtelenül bosszantotta a tudat, miszerint több mint két hét telt el úgy, hogy bármit is megtudott volna Caroline-tól. A Forbes lány ugyanis még a legrosszabb helyzetekben is hevesen állította, hogy ártatlan. Legalábbis az ellene felhozott vádakban mindenképpen. Egy ilyen állítás meg vagy túlságosan is erős és kitartó hazugság volt vagy – és Damon szerint bizonyos szinten ez volt a rosszabb – igazat mondott. Persze utóbbi lehetőséget nem volt hajlandó elfogadni.

Nem maradt más megoldás, minthogy tovább próbálkozott Caroline akaratának a megtörésével. Ami nem volt egyszerű feladat és igazán tisztelettel adózott a szőke hajú lány makacs kitartásának. Olykor meginogott és elhitte azt, amit állított neki, mégis mikor aztán felkereste Elenát, hogy megkörnyékezze és őt is kifaggassa valahogy elmúlt a gyanakvása. Tisztában volt vele, hogy úgy viselkedik, mint egy kötözni való bolond, ezért aztán próbált elhatárolódni a hasonmástól, aki viszont egyre jobban közeledett hozzá. Az idősebb Salvatore pedig nem volt fából.

Damon pedig a kínok kínját élte át, mert vissza kellet utasítani a szeretett nőt, de azért neki is voltak elvei – akkor is, ha erről senki sem volt meggyőződve – és öccse barátnőjét soha sem környékezte volna meg. Ilyenkor eszébe jutott Katherine, aki a múltban egyszerre volt mindkettőjük kedvese. És felrémlett neki, hogy abban az időben vajon hová tűnhettek ezek a bizonyos elvek. Mentsége nem volt rá és bár nem mutatta mindig is szégyellte, hogy öccse és ő ugyan abba a nőbe szerettek bele. Kétszer is. Az élet nem igazán tartogat meglepetéseket számukra, ha ebből a szemszögből nézzük.

Katherine esetében annyira könnyű volt öccsét hibáztatni. Az eltűnésért, aztán a későbbi csalárd árulásért, mikor kiderült, hogy a nő mindvégig szabad volt és láthatatlanul ugyan, de folyamatosan Stefan után koslatott. Ami sok az sok. Egy férfi büszkesége minden megpróbáltatást kibír, de ez már túlment egy olyan határon, amit Damon képes volt elviselni.

Ezért aztán elfeledte szerelmét és ráébredt arra, hogy Elena számára az igazi. Persze ő is Stefant választotta. Mostanában azonban kételkedni kezdet Elenában is és ez nem Caroline-nak volt köszönhető. Vagy legalábbis csak kis részben. Az utóbbi időben nem találkozott túl sokat a hasonmással, mert a szőke hajú vámpírlány faggatása minden idejét lefoglalta. Mégis, amikor találkoztak kiderült, hogy Elena Bonnie babusgatásával tölti az idejét. És annak ellenére, hogy a két lány gyerekkori barátnője volt egymásnak Damon úgy érezte magát, mint, aki egy színdarab egyik szereplőjét játssza. Ez pedig végtelenül felingerelte.

Soha sem szerette, ha az orránál fogva vezették éppen ezért pontosan tudta, hogy ez történik vele és a többiekkel is. Tudni akarta ki a bábmester és mégis mi jogon és miért irányítja őket. Már-már úgy érezte, hogy lassan, de biztosan meg fog örülni. Főleg, mert amikor nem Caroline, Elena vagy a rejtélyes manipulátor körül forogtak a gondolatai – amikor különös módon véleménye szerint erősen összekapcsolódtak, vagy legalábbis nagymértékben függtek egymástól -, akkor eszébe jutott, hogy semmit sem haladt a Tanács tagjainak gyilkossági ügyével kapcsolatban.

Nem töltötte el kimondott jókedvvel ez az egész, viszont tudta, hogy még nem történik újabb gyilkosság addig semmit sem tud tenni és igazán nem bánta volna azt a lehetőséget, hogy még egy személlyel kevesebben lennének az Alapítói Tanácsban, sőt bizonyos szinten még hálás is volt a gyilkosnak. A gyilkossággal kapcsolatban eszébe jutott Klaus feleségének igazán valószínűtlennek ható kérése miszerint hívja fel, ha valami hírt megtud. Igazán abszurd volt az egész.

Melody gyakran bukkant fel a városban – elvégre itt lakott – és soha sem volt egyedül. Ami Damon szerint okos gondolat volt. A lánnyal vagy két hibrid – egy vörös hajú nő és egy barna hajú férfi – vagy maga Klaus érkezett. Utóbbi erősen meglepő volt. Damon egy percig sem hitte, hogy az ősi hibrid mély érzéseket táplálna a lány iránt – elvégre úgy gondolta a világ azért még nem fordult ki a sarkaiból -, hanem inkább csak a birtoklási vágyát fejezte ki. Hatásos, mert senki sem merte megkörnyékezte a lányt, mivel még az emberek – akik nem tudtak a természetfeletti világról, különösen Klaus kiemelt helyzetéről – óvakodtak magukra haragítani őt. Ami az idősebb Salvatore szerint roppantul szórakoztató volt.

A szórakoztató gondolatok közepette elkomorult, mert meglátta meglehetősen idegesen viselkedő öccsét. Aki éppen az ő whiskyéből szolgálta ki magát. Ha valami hát ez igazán felháborító dolog, gondolta Damon és vetett egy ferde pillantást testvérére, aki láthatóan észre sem vette őt. Határozottan furcsa.

• Nem gondolod, hogy ehhez még egy kicsit korán van? – érdeklődte gúnyosan. Ugyanis két óra körül járt. Méghozzá éjszaka. Stefan erősen megrezzent és csak kis híja volt annak, hogy a kezében tartott szép metszésű kristálypohár kicsússzon a kezéből.

• Pont te mondod? – mormogta a fiatalabb Salvatore és gyorsan lehajtotta bátyja kedvenc italát, ami kellemesen végigmarta a torkát. Pont erre volt szüksége ahhoz, hogy megnyugodjon. Az utóbbi két hétben az idegei szinte pattanásig feszültek és úgy érezte, hogy már nem sokáig fogja ezt tovább bírni.

Először is folyamatosan attól retteget, hogy valaki rájön gyalázatos tettére és, akkor vagy megölik vagy Damon megint megpróbálja kikúrálni. Ami soha sem végződött jól. Stefan tudta, hogy csak egy valaki segíthetne rajta, mégpedig Lexi, de a legjobb barátja meghalt és most az eddigieknél is jobban érzékelte a hiányát.

Persze tisztában volt azzal, hogy Elenára is támaszkodhatna, mint, ahogy azt már megtette párszor. Amely alkalmakkor úgy érezte, hogy a lány csak azért segít neki, mert cserébe valamit el akar érni. De aztán mindannyiszor erre gondolt hevesen elhessegette ezt a gondolatsort. Elena nem olyan, mint Katherine, emlékeztette magát sokszor. Mert valóban őszintén szerette őt. Legalábbis a fiatalabb Salvatore hitte, hogy ez így van. Mégis valamilyen belső életösztönnek engedelmeskedve mégsem fordult a lányhoz, mert nem lenne okos dolog.

Tehát, mert Lexi szóba sem jöhetett, Elena pedig kizárásra került maradt volna Caroline. A szőke hajú vámpírlány viszont – legalábbis a hasonmás véleménye szerint, ami kicsit mintha elégedett lett volna a hír közlése közben – ugyan úgy végezte, mint Lexi. Vagyis Damon már megint megfosztotta a legjobb barátjától.

Stefan mindennek ellenére sem tudott rá haragudni, mert úgy vélte, hogy bátyja nem szívesen tette azt, amit. Amikor ezt Elenának is elmondta, akkor a lány határozottan azt állított, hogy túl sokat gondol a testvéréről és olyan megjegyzéseket tett, amik alapján a fiatalabb Salvatore-nak olyan érzése támadt, mintha a lány egymás ellen próbálná hangolni őket. Tudta, hogy ez képtelenség. Elena soha sem tette ilyesmit és csak a saját érdekükben árulta el Caroline különös viselkedését. Mégis Stefan nem tudott megszabadulni attól a gondolattól, hogy a hasonmás irányítja őket. Ez pedig nem volt túlzottan kellemes elképzelés.

• Igen, mert én tudom, hogy a te szentéletű életviteledbe nem fér meg az ilyesmi – jegyezte meg Damon cinikusan. Ezzel is kizökkentve öccsét egyik merengő pillanatainak egyikéből. Azonban olyan érzése volt, hogy most nem a szokásos maszlagról van szó, hanem valami komoly dologról.
• Most igen – vágta rá Stefan határozottan és próbálta nem kimutatni zaklatottságát. Csak remélni merte, hogy testvére ezt majd a gyásznak tulajdonítja. Mert az, hogy puhánynak nézi és szánakozik rajta még mindig jobb, mint az, hogy a maga szájíze szerint megmentse. A fiatalabb Salvatore alig bírta visszatartani ideges nevetését, mert az elkerülhetetlenül hisztérikus felhangot kapott volna és igazán nem akarta, hogy Damon – a szokásos meggyőződésen is túl – úgy gondolja, hogy elment az esze. A nevetés arra vonatkozott volna, hogy ők ketten egyszerűen bolond mód ragaszkodtak egymáshoz, mert történjék bármi segíteni fognak a másiknak, akkor is, ha azt a másik csöppent sem akarja.

• Caroline testét hova temetted? – bökte ki Stefan, mert úgy érezte a szőke hajú lánynak elmondhatja a titkát, még, akkor is, ha az már nem tud neki tanácsot adni sajnálatos módon bekövetkezett halála miatt. Valamint, mintha Elena is különös érdeklődést mutatott volna a téma iránt és kérte őt – szinte folyamatosan ezt duruzsolta a fülébe –, hogy szedje ki ezt az információt bátyjából. Stefan nem értette azt, hogy a lány miért kételkedik abban, amit bátyja és Ric állítottak. Elvégre, ha Damon Salvatore úgy isten igazából meg akar ölni valakit, akkor az meghalt. Már persze, ha az ősöket leszámítjuk, de ők külön kategóriába tartoztak.
• Miért érdekel? – húzta fel a szemöldökét Damon és ő is töltött magának egy italt.
• Szeretnék tőle elbúcsúzni – motyogta Stefan csöndesen és majdnem megemlítette testvérének azt, hogy az előbb mondta, hogy ilyen kései – jobban mondva korai - idő nem alkalmas alkohol fogyasztásra. Csak azért nem mondta ki, mert tudta, hogy bátyja számára a whisky szinte éltető táplálék. Néha úgy tűnt, mintha a vérnél is jobban esne számára.
• Akkor gondolj rá vagy mit tudom is én – morrant fel az idősebb Salvatore ingerülten, de közben gyanakodva szemrevételezte öccsét azt latolgatva, hogy vajon a bűntudat miatt ilyen lehangolt vagy tényleg csak a szokásos Stefan-féle hisztiről van szó.
• Liz tud már róla? – kérdezte Stefan sóhajtva elnapolva a kérdést. Úgy gondolta később majd újra próbálkozik vele. Egy alkalmasabb időpontban.
• Nem – válaszolta Damon élesen. Jelezve testvérének, hogy tartsa a száját. A seriff – mint, ahogy azt az idősebb Salvatore megjósolta – lánya eltűnése után a padlástól a pincéig átkutatta a Salvatore panziót. Aztán az elkínzott arcú, aggódó Liz bánatosan és bűntudatosan bocsánatot kért azért, mert egy pillanatig is kételkedett Damon Caroline iránti barátságában. A vámpírba azonnal és igazán fájdalmasan bele nyílalt a bűntudat. Ez persze soha sem volt kellemes érzés, de mint mindig most is mélyen elnyomta magában és gúnyosan elhessegette a témát. Jelezve Liznek, hogy ő igazán nem haragszik és megérti. Ahhoz valahogy már nem volt képe, hogy a segítségét is fölajánlja. Annyira azért még ő sem volt kegyetlen.

Stefan becsületes volt a végletekig – vagy ahogy Damon emlegetni szokta megveszekedet idealista barom -, de ez azért már erős – bár egyértelműen várható - lépés volt tőle. Vajon mi ez a hirtelen érdeklődés? Talán csak rájött a szokásos mentsük meg Damont önmagától szindróma vagy valami egészen másról van szó? Elvette a maradék eszét is a legjobb barátja elvesztése? Talán. Mégis Damon úgy vélte itt lényegesen többről van szó.

• Mikor fogod elárulni neki? – kérdezte Stefan és rosszallása tisztán leolvasható volt az arcáról.
• Később – legyintette Damon közömbösen. Először még biztos akart lenni abban, hogy Caroline-nak megérdemli a Túlvilágot mielőtt oda jutatja, mert azzal ellentétben, hogy mindenki szívtelennek gondolta nem követné el kétszer ugyan azt a hibát. Lexi elvesztése ugyanis nemcsak Stefannak fájt, akkor is, ha ő és a vámpírnő lényegében megismerkedésük óta hadakoztak egymással ellentétes nézeteik miatt. Egy dolog viszont közös volt mindkettőjükben. Vigyázni akartak Stefanra. Ezt pedig Damon, ha akarta volna se tudja figyelmen kívül hagyni.
• Damon a lányáról van szó! – emlékeztette bátyát hevesen a fiatalabb Salvatore.
• Elmondom neki, ha te pedig elárulod, hogy miért iszol – pillantott öccsére Damon kérdőn. Hosszú ideig mindketten hallgattak. – Én is pontosan erre gondoltam – jegyezte meg az idősebb Salvatore és úgy gondolta azért ártani nem árt, ha megnézi, hogy van Liz.
• Damon… - hallotta még Stefan tétova hangját.
• Igen? – állt meg, ezzel is kifejezve, hogy testvére mondandója nem közömbös számára és meghallgatja, akkor is, ha nem tudja megállni gúnyos megjegyzések nélkül.
• Semmi, semmi – mormolta végül Stefan, majdhogynem zaklatottan és felsietett a szobájába. Nyilván leírja a naplójába, hogy összetörtem a szívét, húzta el a száját Damon. De folytatta útját a célul kitűzött ház felé.

A Mikaelsson villában meglehetősen feszült hangulat uralkodott, amit van, aki nem akart vagy éppenséggel nem tudott feloldani. Klaust két hét alatt a többi hibridje is felkereste, az ős pedig bemutatta őket a feleségének. A lány a legtöbbjüket – Amy és Frank kivételével - teljesen idiótának nézte, ami igazán egyértelmű volt. A hibridek mégsem utálták őt, mivel úgy gondolták, hogy Klaus felesége pont olyan, mint az ős maga. Persze ezen nézetüket nem hangoztatták, mert annyira azért mégsem voltak ostobák és ezzel együtt az életüket adták volna Melody-ért, ha a szükség úgy kívánja.

Klaus a maga részéről elégedett volt a hibridjeivel. Aki óvakodtak felesége elé kerülni, azonban, amikor szükséges volt, akkor igazán megerőltették magukat és a legjobb formájukat nyújtották. Az ős kezdte úgy vélni, hogy mégsem azok a végtelenül elveszett lelkek, akiknek mindenki – köztük ő maga is - hitte őket. Ezen felfedezés meglehetősen kellemes volt a számára és, amikor éppen nem feleségével töltötte az időt újra festésre szánta el magát. Mindenről, ami eszébe jutott, az elkészült alkotásokat mindig megmutatott Melody-nak, aki úgy látszott értékeli a művészetet. Legalábbis az övét mindenképpen. Persze csak, akkor, ha nem ő áll a középpontjában. Klaus titokban emlékezetből elkészítette felesége esküvői portréját, amit gondosan a dolgozószobájában helyezett megőrzésre a másik kép mellé. Ők ketten gyakran zongoráztak együtt, amit mindketten igazán élveztek, főleg, amik a lány megpróbálta leírni, hogy mire utal az adott zenemű és nézőpontjuk ellentétes irányba fordult.

Melody célul tűzte ki, hogy mindenáron megoldja a Tanács tagjainak az ügyét, ha másért nem is, hát büszkeségből, azért, mert senki sem hiszi el, hogy képes lesz rá. Eközben igazán összeszokott Amy-vel és Frankkel, akik a lány számára pótolhatatlan segítségnek minősültek és mellettük már nem is érezte azt, hogy csak a saját védelme érdekében van szüksége a jelenlétükre. Mindkét hibrid kellemes társalgó volt és remek javaslataik voltak, bár ennek ellenére sem jutottak sokkal előrébb. Melody pedig egyre jobban bosszantotta az, hogy bár már mindent tud az áldozatokról, mégsem elég. A többi hibriddel úgy bánt, mint a régi időkben – amikor még továbbra sem elérhető barátjával utazgatott – az ismeretlenekkel, vagyis hűvös udvariassággal. Emlékezett rá, hogy ezért ragasztották rá, akkoriban a Jégkirálynő elnevezést. Ami inkább hízelgett neki és nevetett rajta, mint rosszallott. Örült neki, hogy a nyomozáson kívül sok időt tölt a férje társaságában és önmagán is elcsodálkozott mennyire könnyű volt elfogadni és megszokni a társaságát.

Elijah ez idő alatt próbálta megőrizni szokásosan nyugodt és udvarias formáját. Persze voltak pillanatok, amikor döbbenetes módon nem sikerült, sőt legtöbbször kínosan érezte magát. Ami aztán tényleg nem volt jellemző rá, de úgy vélte mindenki más így érezné magát friss házasok mellett. Például, amikor az ott tartózkodása első napjaiban hallgatta bátyja és sógornője zongorajátékát – ami egyszerűen varázslatos volt - és, amikor mintegy teljesen véletlenül arra felé haladt el pont szemtanúja lehetett, ahogy Klaus csókot akar lopni a feleségétől. Természetesen sikerrel járt, ő pedig azon nyomban megváltoztatta az útirányát. Tudta, hogy testvére észrevette őt – leginkább a Melody háta mögött heves és egyértelmű kézmozdulatokból melyek a mihamarabbi távozásra szólították fel – a lány mégsem hozta fel. Elijah pedig tudta, hogy Klaus nem mondta el a feleségének ezt az apró momentumot, amiért igencsak hálás volt, mert a téma nagyon zavaró lett volna a számára. Kereste a lány társaságát, mert szeretett volna többet megtudni róla. Ezen alkalmakkor úgy gondolt, hogy Melody nagyon jókat mulatt az ő udvarias ismerkedési kísérletein. Mégis úgy vélte a lány inspirálóan hat Klausra. Több szempontból is.

Kol a többiekkel ellentétben igazán szörnyen érezte magát. Legalábbis ő határozottan így vélte. Nem sok alkalommal maradt kettesben a sógornőjével, amikor pedig mégis azon alkalmak nagyon rövidek voltak és ő nem tudta eléggé összeszedni magát arra vonatkozóan, hogy elnézést kérjen, azért amit tett. Úgy érezte kegyetlen hosszú hetek – amik majdhogynem éveknek, sőt olykor évszázadoknak tűntek – hagyott a háta mögött azóta, hogy olyan kíváncsian – ám engedély nélkül – belepillantott sógornője legfájóbb emlékeibe. Mégsem tudta rávenni magát arra, hogy elnézést kérjen. Ezért aztán úgy vélte a megfelelő alkalom majd adja magát. Addig meg ugyan olyan gondtalanul viselkedett, ahogy mindig is tette.

Klaus persze – mint ahogy az említette is – felkereste Kolt, jobban mondva hivatta őt és elbeszélgetett vele arról, hogy mi az, amit tolerál és mi az, amit semmilyen körülmények között nem fogad el. Mivel úgy látszott, hogy ezeket az egyébként egyértelmű határokat le kell szögeznie, ha nem akar több olyan incidenst, amikor a feleségét a tulajdon családja kedvteleníti el.

• Kol úgy vélem te is tudod, hogy, amit tettél az nem igazán volt elfogadható – mondta Klaus a zongora előtt ülve.
• Annyit ismételgettétek már, hogy csak egy idióta nem fogta volna fel a véleményeteket – vágta rá Kol duzzogva és a kandallónak dőlt. Elijah ugyanis unos-untalan emlékeztette rá, hogy elnézést kell kérnie. És bár Klaus az óta az este óta nem hozta szóba a témát, mégis egyértelmű volt, hogy Elijah-val ért egyet. Sőt ő még jobban elvárja a bocsánatkérést. Tekintettel arra, hogy az ő feleségéről volt szó.
• Akkor mond meg nekem, hogy miért van az, hogy továbbra sem kértél bocsánatot a feleségemtől? – érdeklődte egy ferde pillantás kíséretében, ami meglehetősen fenyegetőre sikerült. De persze éppen ez volt a célja.
• Nem volt rá megfelelő alkalom – válaszolta a fiatalabb ős némileg szabadkozva. Ez miatt kicsit bosszankodott, elvégre mégsem gyerek már, akit meg kell regulázni testvérei azonban pontosan úgy kezelték, mint, aki képtelen döntéseket hozni.
• Nem volt rá megfelelő alkalom – visszahangozta Klaus és öccse elé suhant. – Kol lehet, hogy úgy kezellek, mint egy gyereket, de csak azért, mert pontosan úgy viselkedsz – jegyezte meg úgy, mintha csak az érintett gondolataiban olvasott volna.
• Én… nem hittem volna, hogy… - próbálta szabadkozni Kol, aztán morcosan abbahagyta. Igazán nem akarta folytatni ezt a számára megalázó beszélgetést, ami egyértelműen fejmosás formában érkezett. És e pillanatban nem tudta eldönteni, hogy Elijah nyugodt vagy Klaus láthatóan ideges módszere a jobb. Belőle mindkettő erős berzenkedést váltott ki. Ugyanis amikor valaki meg akarta mondani, hogy mit tegye, annak valamiért rögtön az ellenkezőjét cselekedte. Most azonban – saját magának azért csak nem hazudhatott – belátta, hogy el kell térnie a sémától.
• Tudom, hogy nem hitted, de a felelőtlenségedet nem tolerálom a feleségem ellenében! Válassz magadnak más célpontot. Ott van Rebekah vagy tőlem egész Mystic Fallsot levadászhatod, de a feleségemet hagyd békén! – kötötte ki a feltételét Klaus mérgesen és a nyomaték kedvéért a nyakánál fogva felemelte legkisebb öcsét. Kizárólag nevelési célzattal.
• Többet nem fordult elő – biztosította a fiatalabb ős a bátyját a fogai között szűrve a szavakat.
• Remélem is – engedte el Klaus, aztán megdörgölte a saját nyakát, mert az összekötő varázslatnak hála érezte cseppet sem finom szorítást, amit öccsén próbálgatott. – Egyszer majd elmondom neked a válaszokat a kérdéseidre, ha úgy vélem, hogy megérdemled.
• Ahogy gondolod – felelte Kol beletörődően.
• Akkor azt hiszem ez a beszélgetés mindkettőnk részéről le van zárva, de ha még egyszer olyat veszek észre a viselkedésedben, ami nem megfelelő, abban az esetben zordabb körülmények között ismét lefolytatjuk – szögezte le gúnyosan aztán magára hagyta bűntudatos öccsét.

Melody álmosan megrezdült, amikor meghallotta a telefonja csörgését. Ezzel együtt Klaus a hajába motyogott valamit, ami egyértelműen a hívóra vonatkozott és cseppet sem volt kedvezőnek mondható. A lány kihúzódott férje szoros öleléséből és kissé ideges mozdulatok közepette először megnézte mennyi az idő – aztán mikor rájött, hogy hajnali három óra van – bosszús mormogás közepette fogadta a hívást.

• Térj a lényegre bárki is vagy – próbálta álmosan rövidre zárni a beszélgetést. Klaus közben közelebb húzódott hozzá és most lentről felfelé haladva a gerincét csókolgatta. Ami hevesen, ám egyértelműen kellemes borzongást váltott ki a lányból.
• Újabb hulla – vágta rá Damon határozottan. Melody egyből felélénkült – megbocsáthatóan jókedvű lett - és elhúzódott Klaus ostroma elől, megragadta az egyik takarót, gyorsan maga köré tekerte és máris a ruhásszekrény felé vette az irányt. Férje a pokolba kívánta Damon Salvatore-t, a hullát, a gyilkost és az egész világot, akik éjnek éjvadján felébresztik aztán elvonják róla a felesége figyelmét.
• Hol? – érdeklődte Melody izgatottan és gyorsan papírt és tollat vett elő. Az ős persze megpróbálta leszoktatni arról, hogy ruhát viseljen, akkor amikor este kettesben vannak a hálószobában, de ő erősen tiltakozott ez ellen, bár ellenállása folyamatosan fogyott. Tekintettel arra, hogy Klaus így is, úgy is megszabadul a hálóingeitől, azért persze dacból még próbálkozott.
• A régi Robinson-farmon – felelte a vámpír.
• Még ott vagy? – kérdezte miközben lefirkantotta a nevezett helyett, amiről nem igazán tudta hol van, de úgy vélte valahogy csak oda fog találni.
• Igen, egy csapat rendőrrel együtt és úgy érzem magam, mint egy sorozatban – jegyezte meg az idősebb Salvatore gunyorosan.
• A hullát ugye még nem vitték el? – kérdezte Melody.
• Mármint, ami maradt belőle? – válaszolt kérdéssel a kérdésre Damon szarkasztikusan.
• Megváltozott a módszer? – vonta össze a szemöldökét a lány.
• Meglátod, ha idejössz. Mindenestre az eset két héttel ezelőtt történhetett. Legalábbis az orvos szakértő szerint – mondta Damon. Nem igazán tudta, hogy miért hívta fel Melody-t. Talán csak azért, mert kíváncsi volt, hogy Klaus felesége mégis mennyire gondolja komolyan ezt az egész nyomozás dolgot, amit annyira a fejébe vett. És tényleg elkelt a segítség, mert ezen utóbbi eset inkább csak még jobban összekuszált az eddigi ügyet.
• Rendben, amint tudok ott vagyok – közölte Melody, majd gyorsan letette a telefont. Nagyon örült neki, hogy a vámpír felhívta őt, és ezzel előrébb juthat a felderítésben. Már alig várta, hogy lássa a helyszínt.

• Te komolyan el akarsz mennie oda? – hallotta meg férje frusztrált és sértett hangját.
• Persze – vetette oda felé sem fordulva és gyorsan kivett egy lenge combközépig érő ruhát, mert nagyon meleg volt az idő.
• Igazán tudhatnád, hogy ne ébressz fel egy alvó vámpír – mondta Klaus és kelletlenül felesége mellé ment, mert látta, hogy ebben a pillanatban hajthatatlan és nem fog visszamenni hozzá az ágyba. Így aztán Klaus „Ha a feleséged nem jön az ágyba, akkor te menjél utána” taktikát alkalmazta.
• Nem én keltettelek fel – vetette ellen Melody.
• Tudom, de csak nem hagyom, hogy egyedül menj gyilkos vadászatra – felelte az ős és ő is felvett pár szekrényből kikapott ruhát.
• Ott lesz Damon Salvatore és, ha jól vettem ki a fél Mystic Fallsi rendőrség – jelentette ki a lány határozottan.
• Annál rosszabb – dünnyögte Klaus sötéten.
• Te most aggódsz értem? – vonta össze a szemöldökét Melody kissé tétován, de nem bírta megállni vigyorgás nélkül tekintettel a helyzet abszurdságára.
• Nem, de nem engedhetem meg magamnak, hogy megsérülj – mondta Klaus csöndesen. Saját magának persze megvallotta, hogy azért tényleg aggódik a felesége miatt. Úgy vélte ez talán természetes és nincsen abban semmi rossza, ha valaki szükségesnek érzi, hogy saját maga védje meg a nőt, akivel házasságot kötött.
• Bizonyos szempontból édes tőled ez aggódás – cukkolódott Melody. Leginkább azért, mert eddig még nem sokan éreztették vele, hogy fontos lenne számukra az élete és Klaus mondandója igazán jólesett neki.
• Nem vagyok édes – kérte ki magának az ős hevesen. Sok mindennek nevezték már – gyilkosnak, korcsnak, ördögnek -, de édesnek még soha. Ez majdhogynem presztizs kérdése volt. Elvégre ő az ezer éves ősi hibrid, aki kegyetlen tetteiről híres. Az édes jelező valahogy egyáltalán nem illet hozzá. – Egyébként meg a férjed vagyok és nem foglak elengedni késő éjszaka itthonról. Ráadásul úgy, hogy egyedül akarsz elmenni arra az isten háta mögötti területre – tette hozzá mérgesen. Mert tényleg nem puszta udvariasságból parancsolta Amy-nek és Franknek, hogy kövessék a feleségét.
• Nem, mintha megmondhatnád, hogy hova megyek, de, ha valóban tudod, hogy hova kell mennie, akkor velem jöhetsz – egyezett bele a lány.
• Még jó – mordult fel Klaus, aztán kárpótlásként magához húzta a feleségét. Ha már nem folytathatja azt, ami elkezdett, akkor legalább egy csókot megérdemel. Minimum.
• Sietnünk kell – motyogta Melody.
• Az a hulla igazán megvár – mormogta az ős ingerülten és úgy vélte, hogy valamit nagyon rosszul csinálhat. Tekintettel arra, hogy egy gyönyörű nőt – a feleségét - tartja a karjaiban, szorosan egymáshoz simulnak és Melody csak az előtte álló nyomozásra tud gondolni. Klaus úgy érezte, hogy a hulla sokkal fontosabb felesége számára, mint ő, ami valamilyen különös oknál fogva nem igazán volt kedvére való elképzelés. Így aztán kezét végigfutatta vonakodó feleség oldalán, aki megremegett a karjában.
• Klaus most nem érünk rá – motyogta zavartan és megpróbálta elhúzódni, de nem sikerült. Férje egyre hevesebben simogatta és csókolta, mire tekintette elhomályosult és lassan már azt sem tudta hol vannak. Ekkor férje elengedte őt és elégedetten elvigyorodott.
• Bár imádom, hogy ilyen kócos a hajad szerintem fésülködj meg – súgta feleségének, aki lassan bólintott és bebotorkált a fürdőbe. Klaus diadalmas mosollyal várt.

Melody gyorsan megfésülködött és eközben volt ideje összeszedni magát és rájönni arra, hogy férje bármikor elveszi az eszét. Ez egy meglehetősen kényelmetlen és kínos gondolat volt és elhatározta, hogy megpróbál majd kiválni a befolyás alól. Nem lett volna szerencsés függeni Klaustól, mert ettől csak egy lépés lett volna az érzelmek, az pedig mindent összekuszált volna.

• Nem kell fáradnod eltudok menni egyedül is – mondta mikor kijött a fürdőből.
• Nem hinném, hogy fáradság lenne számomra az, ha elkísérlek egy gyilkossági tetthelyszínére legyen akár nappal, akár az éjszaka kellő közepe – húzta össze a szemét Klaus, mert érezte, hogy éppen le akarják őt rázni, ezt pedig nem engedhette.
• Ki vagyok én, hogy vitatkozzam veled? – motyogta Melody cinikusan és a kocsihoz mentek. Egyértelmű volt, hogyha az ő drága férje egyszer a fejébe vesz valamit, akkor azt mindenáron keresztül viszi és nem fogad el az övével ellentétes véleményt. Tehát ilyen helyzetbe beletörődni lehet – később majd úgyis lesz valami más, amin veszekedhetnek – és így sokkal kényelmesebb is volt az egész.
• Tekints úgy, mintha randevúra mennénk – vetette fel az ős gúnyosan vigyorogva miközben kinyitotta felesége előtt az autója ajtaját, mert tudta, hogy az mennyire nem szereti a felesleges udvariaskodást.
• Rendben – szusszantotta a lány.
• Tényleg?
• Olyan szépen kérted – vont vállat Melody.
• Neked bármit – válaszolta Klaus és vezetés közben elkapta felesége felé eső kezét és a tenyerébe csókolt. A lány erre némileg elpirult. Nem várta volna, hogy férjének ilyen kedveskedő gesztusokkal halmozza el őt, az viszont megtette, ő pedig nem ellenkezett az apró figyelmességek ellen. Legalábbis nem mindig.
• Elég távol van mindentől – jegyezte meg a lány, ahogy egyre távolodtak Mystic Fallstól és úgy tűnt az erdős út végtelen előttük.
• Igen, a határon van. Gyakorlatilag nem is tartozik a városhoz.
• Azért különös, hogy két hét kellett ahhoz, hogy megtalálják – ráncolta össze a homlokát Melody.
• Én már régen mondtam, hogy a Mystic Fallsi rendőrség már nem a régi – rántotta meg a vállát az ős.
• Biztos izgalmas lesz még soha sem voltam ilyen bűntett helyszínén, már persze, ha leszámítjuk a te konténerba dobós hulla mutatványodat – jegyezte meg a lány újra éledt izgalommal.
• Ezúttal nem én voltam – reagált le még csak a feltételezést is Klaus.
• Tudom – válaszolta Melody komolyan.
• Egyébként meg, ha helyszíneket akarsz nézni, akkor kapcsold be a tv-t annyi helyszínelős sorozat van, hogy már-már azt gondolná az ember, hogy más nincs is – morogta az ős, bár jólesett neki, hogy felesége nem gondolja azt, miszerint megölte azokat az embereket, akkor sem, ha nagyon is megérdemelték volna.
• Én szeretem őket, legalábbis némelyiket – mondta Melody harciasan védve kedvenc sorozatait.
• Tudom – válaszolta Klaus komolyan, pont, úgy ahogy előbb a felesége. -Viszont a lényegre tapintottál, két hét úgy, hogy nem találnak meg egy hullát eléggé különös, főleg, mert most az itteniek még gyanakvóbbak – töprengett el az ős.
• Nyilvánvaló, drága Watsonom – idézte a lány Klausra pillantva. Az pedig nem tudott elfojtani egy gyors vigyort.

Los Angelesi otthonában Max gondterhelten megdörzsölte a szemeit. Mostanában nem tudott aludni és nem azért, mert valamilyen mágikus ok miatt álmatlanság gyötörte volna – azt ugyanis képes lett volna elviselni -, hanem azért, mert egyszerűen nem hagyták.

• Max addig nem megyek el még nem segítesz nekem! – hallotta a határozott női hangot, ami egy igencsak kitartó szellemhez tartozott.
• Legalább hagynád, hogy aludják egy keveset? – érdeklődte a boszorkánymester elkeseredetten a fejére húzva a takarót.
• Segítesz?
• Nem.
• Akkor nem – érkezett a határozott felelet. Max már napok óta, szinte minden órában ugyan ezt a beszélgetést folytatta le és igazán kezdte unni. Az ő türelmének és jóakaratának is volt egy határa.
• Miért nem zargatsz mást? – kérdezte a boszorkánymester az ágyán ülő nőtől. Aki volt annyira szemtelen, hogy mindenhová követte őt, bár mindig ügyelt arra, hogy Maxen legyen legalább egy boxer. A boszorkánymester pedig lassan már azt fontolgatta, hogy pucéran fog sétálni a házában csak azért, hogy megszabaduljon kéretlen látogatójától.
• Mert te pontosan megérted az indokaimat – érvelt a nő. – Melody Mystic Fallsban van, és én szeretném elmondani neki, hogy mire számíthat az ottaniaktól.

• Ez örültség, tudod, te, hogy Melody mégis kinek a felesége? – ült fel Max.
• Klausé, és? – válaszolta a szellem érdektelenül.
• És? Tudhatnád, hogy a legkevésbé akarom pont őt magamra haragítani – védekezett a boszorkánymester. Tudvalevő volt ugyanis, hogy az ősi hibrid mennyire nem tolerálta azt, hogy valaki – bárki – beleártja magát az ő ügyeibe.
• Hát, akkor ne tedd – kérdezett a megnyugtató felelet, de Max nem volt ostoba és tudta, hogy a nem szabadul ilyen könnyen.
• De jó, akkor el is mehetsz – tanácsolta azért rögtön, mert soha sem lehet tudni mikor adja fel a vele folytatott szélmalomharcot a nőt. Persze Max érezte, hogy az ő ellenállása nem elég erős ehhez, azért még ódszkodott elfogadni a feltételeket.
• Félreértesz, segítesz nekem, én segítek Melody-nak, aki segít Klausnak és a végeredmény… - magyarázta a nő rábeszélően.
• Az, hogy én is a Túlvilágra fogok jutni – vágott közbe a boszorkánymester gúnyosan.
• Idióta! Én arra gondoltam, hogy mindenki boldog lesz – hagyta figyelmen kívül az ő aggályoskodását a szellem. Ami igazán rosszul érintette Maxet tekintettel arra, hogy az ő testi épsége itt teljesen mellékes, jobban mondva egyáltalán nem lényeges.
• Persze, de ha meghalok, akkor téged foglak kísérteni az örökké valóság hátra lévő idejére! – ismételte meg a már többször elhangzott fenyegetést. Teljesen hasztalanul, ugyan, de neki azért jólesett.
• Nem lesz rá szükséged, lehetőséged meg még úgy sem, mert sikerülni fog – legyintette a nő magabiztosan.
• Ezt nem hiszem el… egyébként is miért nem tudsz halottként nyugodtan lenni a Túlvilágon vagy lépsz tovább egyszerűen tovább valamerre? – érdeklődte morcosan.
• Hogy tehetném, ha látom mennyire rosszul mennek a dolgok nélkülem? – kérdezte a nő csöndesen és Max majdnem megsajnálta.
• Tudod ez a Terézanya komplexus-t már igazán kezeltetned kellett volna – jegyezte meg tárgyilagosan csak, hogy elhessegesse magától a szánalmat, mert tudta, hogy a végén még beadja a derekát.
• Most már halott vagyok, úgyhogy nincsen rá mód – felelte a szellem, de lehetett látni, hogy kissé megsértették őt a boszorkánymester szavai. Aki láthatóan szellem létére pszihológushoz, jobban mondva pszihiáterhez akarta küldeni.
• De arra van, hogy engem zaklass – mutatott rá a helyzet lehetetlenségére Max.
• Nem zaklatlak – kérte ki magának a nő.
• Akkor mégis mit csinálsz? – érdeklődte a boszorkánymester hitetlenkedve.
• Segítséget kérek tőled, azért, hogy azok, akik nekem fontosak boldogan éljenek – jelentette ki a szellem kedvesen és újra a rábeszélő hangsúlyt és tekintett vetette be.
• És mi lenne, ha egyszerűen továbblépnél? Tudod, az élők előbb-utóbb megoldják a problémáikat – vetette fel azt a lehetőséget, amit már szintén unalomig felajánlott.
• Ha biztos lennék abban, hogy igazad van, akkor nem lennék itt. Szóval mit mondasz? – kérdezte és igazán könyörgőnek és szánnivalónak látszott. A boszorkánymester ellenállása pedig egyre jobban gyöngült, ami leginkább az alváshiánynak volt köszönhető.
• A fenébe is, igen, segítek csak szabaduljak meg tőled! – csattant fel végül Max idegesen.
• Köszönöm – mosolyodott el a nő boldogan és annyira tisztesség volt benne, hogy nem vágta a boszorkánymester szemére, hogy ő győzött.
• Van mit – túrt bele a hajába Max, mert tudta, hogyha olyasmibe üti bele az orrát, ami nem az ő dolga, akkor az sok hátránnyal járhat. Élükön a már említett Túlvilágra jutással, de tudta, hogyha egyszer már beleegyezett, akkor most már betartja a szavát. Csak meg ne bánjam…

14. fejezet

Sziasztok! Szeretnék bocsánatott kérni azért, mert tegnap nem raktam fel az új részt. Kicsit elcsúsztam vele, remélem nem haragszotok nagyon. Kellemes olvasást!

 

Figyelemelterelés

„A figyelemelterelő dolgok és a szokások erősek, életünk könnyen elillanhat úgy, hogy csupán kevés maradandót hagyunk magunk után. Csak azok képesek időtlen célokat hatékonyan megvalósítani, akik alkalmazzák az ellenszert: nem feledkeznek meg szabadságukról és kedvező körülményeikről.” Ole Nydahl

Elijah meglehetősen bosszús arccal pillantott öcsére, miután Klaus a jól láthatóan zaklatott állapotban lévő Melody után sietett pár pillanatra szokás szerint nyugodt hallgatásba burkolódzott, aminek ezúttal haragos és feszült színezetet is öltött, ami az ő részéről merőben szokatlan volt, sőt mi több példa értékű. Tekintettel arra, hogy köztudottan ő volt családtagjai közül az, aki mindig minden esetben megőrizte a hidegvérét.

Ám, az, hogy Kol ilyesmire vetemedett túl ment ama bizonyos határon, amivel kapcsolatban úgy gondolta, hogy nemhogy átlépni, de mégiscsak a hátárán sem szabadot volna egyensúlyoznia egyiküknek sem. Öccse azonban heves természetéhez híven a végletekig elragadtatta magát. Ez persze csak idők kérdése volt, Elijah mégis hálás lett volna azért, ha ez soha sem következik be. Leginkább azért, mert bátyjuk reagálás egyértelműen azt mutatta, hogy a részéről ez még nincsen lezárva. Tehát a dolgok számukra nem igazán kedvező fordulatot vettek. Elijah tudta, hogy már igazán nem tud mit csinálni. Kol sértett büszkeségében tönkre tette azt, amit ő szépen óvatosan akart kideríteni.

Kol úgy érezte, hogy ezer érzés kavarja fel az érzékeit. Holott ő aztán nem volt az a fajta, aki bármikor is törődött volna ilyesmivel. Most mégis magában mérlegelve vette sorra ezeket és közben próbált nem nézni Elijah szemébe, mert véleménye szerint a szokott kimért tekintett helyett most csak feszültséget és szemrehányást pillanata meg bennük. Ami igazán kimutatta a helyzet súlyos voltát. Ugyanis testvére legyen szó bármiről még soha sem nézett rá ilyen tekintettel. Legalábbis ő nem érezte eddig ilyen fájó azt, hogy túlságosan messzire ment volna. Ez a helyzet azonban más volt és nem csak azért, mert ezer év után most először kerültek olyan helyzetbe, hogy sógornőjük legyen.

A fiatalabb ős sorra vette az érzéseit. Először is a sértettséget. Tisztában volt vele, hogy nagyon is hajlamos rá és mégis most úgy vélte, hogy ez az egyébként megszokott érzelem sokkal több feszültséget kelt benne, mint eddig bármikor. Természetesen nem először fordult elő vele az sem, hogy valaki valamilyen nem tetsző dolog miatt összeszólalkozott vele. Még a tettlegesség sem zavarta, bár el kellet ismerni, hogy igazán megalázó volt, hogy egy nő, akinek semmilyen természetfeletti ereje nincsen eltörte az ő csodálatos orrát. Ami szerencsére nem szenvedett maradandó károkat. E pillanatban igazán nem gondolt arra, miszerint testvérei ugyan úgy részesei voltak ennek a felemelő érzésnek.

A legborzalmasabb az érzelmek kavalkádja közül mégis a bűntudat és a megértés voltak. Kol egyiket sem érezte valami gyakran, sőt szinte soha. Tekintettel arra, hogy családja többi makacs tagjához hasonlóan igazán önző volt. Azért persze volt kivétel, név szerint Elijah, de hát ő mindig is különc volt még közöttük is.

Bűntudatott érzett azért, mert Melody-nak olyan emlékébe pillantott bele, amihez testvérének semmi köze nem volt. Ergo őt tökéletesen hidegen kellett volna, hagynia a lány múltja. Elvégre nem ő volt az első és remélhetőleg nem is az utolsó, akinek a fejében olvasott, mégis úgy érezte ezúttal hatalmas hibát követett el azzal, hogy ilyen módon indiszkrét volt és minden áron tudni akarta Klaus és Melody házassága mögött meghúzódó okokat.

A megértés volt a másik, ami végtelenül meglepte őt. Igazán nem mondhatta róla senki, hogy valaha is figyelemmel lett volna mások érzelmi állapota iránt, nemhogy még együtt is érezzen velük. Melody-nak valahogy mégis sikerült elérte ezt. Leginkább azért, mert a lány múltja kísértetiesen hasonlított az övére, valamint ebből adódóan a testvéreire is. Mivelhogy az ő szüleik is éppoly kegyetlenek és könyörtelenek voltak, mint a lányé. Persze Melody anyjával ellentétben Esther soha sem verte őket. Ez volt az egyetlen jó pont, ami Kol valaha a javára tudott írni. Mikael viszont szinte minden pontban megegyezett a lány apjával. Azzal a kivétellel, hogy apjukban volt annyi becsület – ami valljuk be mindig is túltengett benne – miszerint nőt csak legvégső esetben ütött meg. Persze azért néhanapján ez sem állította meg és mondhatni fékezhetetlen volt. Tehát Kol igazán megértette, hogy sógornője miért is hozta meg azt a döntést, hogy elhagyja a szülői házat, és a megpróbálja megtudni a saját útjának lényegét. Legyen ez bármennyire is nehéz feladat.

• Kol nem lehetett volna, hogy ne csinálj ostobaságot? – törte végül meg a csöndet Elijah meglehetősen korholó hangsúlyt megütve.

• Persze, az, hogy eltört az orrom senkit sem érdekel – jegyezte meg Kol duzzogva. Holott tudta, hogy igazán rászolgált és csak magában köszönheti.
• Emlékeztetnélek rá, hogy mind éreztük és elhiheted, hogy nem igazán sajnállak – felelte Elijah figyelmeztetően. Ezzel is jelezve, hogy nem áll szándékában babusgatni testvérét az őt ért sérelmek miatt.
• Csak meg akartam tudni, hogyan ismerkedtek meg – mormolta a fiatalabb ős olyan hangon, ami akár mentegetőzésnek is beillet volna. Amikor rájött, hogy mit mondott morcosan az ablak felé fordult. Tudta, hogy addig nem szabadul amíg Elijah egy alapos fejmosásban nem részesíti, mégis nem akarta kimutatni, hogy hibázott. Így tehát egy fajta rá nagyon is jellemző daccal várta az elkerülhetetlent.
• Kol, figyelj rám megértem az érzéseidet, bár a módszered nem volt éppen a legalkalmasabb… - kezdte az idősebb ős dorgálóan. Úgy vélte szükség van arra, hogy elhamarkodottan cselekvő öccsével megértesse milyen hatalmas hibát is követett el. Erre véleménye szerint azért volt feltétlenül szükség, hogy még időben orvosolni tudják és megtegyék a szükséges lépéseket a békés megoldás felé. Vagyis Kol tegye meg őket és lehetőleg még azelőtt, hogy Klaus szabadjára engedné azt a vad dühöt, ami a felesége megsértése miatt lobbant fel benne. Elijah bátyjuk helyében hasonlóan érezne, mert tényleg van olyan, amit nemhogy könnyű, szinte lehetetlen megbocsátani. És sajnálatos módon az, amit Kol elkövetett az utóbbi kategóriába volt sorolható. Elijah remélte, hogy azért nem lesz teljesen felesleges azt, amit mond, mert öccse hajlamos volt arra, hogy ne figyeljen fel olyan intésre, ami nagyon is a hasznára vált volna.
• Köszönöm a kritizálás, de az együttérzésednek sokkal jobban örülnék – pufogta Kol továbbra is játszva a szerepet, miszerint az előbb azzal a bizonyos orrtöréssel neki a lelkébe gázoltak, méghozzá igen fájdalmasan. Szája sarka megrándult egy pillanatra mikor arra gondolt, hogy nemcsak ő, hanem testvérei is ugyan úgy részesei lehettek Melody dühtől kemény, és mégis olyan határozott ütésével járó érzésnek. Mert az, hogy nem egyedül osztozott eme felemelő élményben némileg vigyorgásra késztette Kolt. Ám ez nem tartott sokáig. Főleg, mert egyre erősödött benne az a fránya bűntudat és megértés. Amik kapcsán hirtelen rájött a hidegrázás holott kellemesen meleg volt a villában.
• Én meg annak örültem volna, ha nem viselkedsz felelőtlenül. Ez is azt mutatja, hogy nem minden alakulhat a szerint, ahogy mi szeretnénk – jelentette ki Elijah tárgyilagosan. - Csoda, hogy egyáltalán még itt vagyunk és nem egy koporsóban – tette hozzá elkeseredetten. Szinte látta maga előtt, hogy újra ott fogják végezni attól függetlenül is, hogy Esther éppen meg akarja ölni őket.
• Nik nagyon mérges ugye? – motyogta Kol bánatosan. Az, hogy mérges volt Klausra a korábban törtnek miatt és igencsak hajlamos volt arra, hogy keresztbe tegyen neki még nem feltétlenül jelentette azt, hogy szeret vele haragban lenne.
• Szerinted? – kérdezte az idősebb ős fáradtan a halántékát masszírozva. Ilyen pillanatokban igazán nem esett nehezére elhinni, hogy öccse mennyire gyerek még bizonyos értelembe.
• Nos, tekintettel arra, hogy az előbb néztem bele a felesége legrosszabb emlékeinek egyikébe nem lehet túl boldog – jegyezte meg Kol lemondóan, mert tudta, hogy ezt nehéz, ha nem lehetetlen lesz helyre hoznia.
• Véleményem szerint még finoman fogalmaztál – jelentette ki Elijah kimérten.

• Azt mondta, hogy Nik is egyedül van, mint ő… Pedig mi mindig ott voltunk mellette – mondta Kol pár perc múlva mintegy a saját maga igazán állítása érdekében még hevesen bólogatott is hozzá. Az ő egyértelműen Melody-ra utalt.
• Kol ne mondj olyat, amit te sem gondolsz komolyan – intette le öccsét Elijah nyugodtan. Mert tény, ami tény Klausszal való kapcsolatuk egyiküknek sem volt éppen felhőtlen. Ez leginkább arra volt visszavezethető, hogy bátyjuk igazán érdekes nézeteket vall arra vonatkozóan, hogy hogyan is kell őket megvédelmezni. Mert valljuk be testvéreinek egyáltalán nem volt kedvére való az, hogy rövidebb, avagy hosszabb ideig egy kényelmes, ámde ettől függetlenül azért mégiscsak koporsóban voltak elhelyezve. Elijah nagyon is tisztában volt azzal, hogy nem igazán voltak Klaus mellett, főleg nem a szükség óráiban. Vagy ha ott is voltak, akkor sem tudták éreztetni az érzéseiket a másik felé. Mert lehetek ezer évesek, ha az idő nem tanította meg nekik azt, hogy az érzések végtelenül fontosak és a másik felé való hűséget és szeretett ki kell mutatni. Legalább minimális szinten. Ők azonban egyszerűen képtelenek voltak rá. Akkor is, ha ezzel segíteni tudtak volna egymáson.
• Nos, ha neked úgy jobban tetszik, akkor ott voltunk azt az egy-két alkalmat leszámítva, amikor pont más dolgunk volt – korrigálta magát Kol meglehetősen idegesen. Igazán utálta néha, hogy Elijah szinte megkövetelte a precizitást legyen akár lényegesen fontos, akár valamilyen csip-csup kis ügyről szó, amit még említeni sem lett volna érdemes. - Vegyük rögtön a mi remek kis koporsóinkat – tette hozzá még gyorsan a fiatalabb ős. Arcán lehetett látni az e miatti indulat mérges nyomait. Igazán nem akart arra gondolni, hogy ő valaha is cserben hagyta volna Klaust és ezért felhozta azt az érvet, ami véleménye szerint soha, vagy legalábbis még jó ideig nem fog tudni megbocsátani. Mert ez olyan dolog volt, amit egyszerűen nem lehet figyelmen kívül hagyni.
• Te is tudod, hogy Niklaus élete nem volt egyszerű – jelentette ki Elijah nyugodtan. Tekintettel arra, hogy apjuk, aki Klausnak csak nevelő szülője volt mindig bátyjukat hibáztatta a dolgok alakulása miatt. Legyen az akár jó, akár rossz.
• Ahogy Melody-é sem… a szülei olyanok voltak, mint Mikael… mégis túlélte – suttogta a fiatalabb ős, mintha attól félne, hogy az apjuk hirtelen kikel a sírjából és ott fogja tovább folytatni ahol abbahagyta.
• Hasonlít a testvérünkre – biccentette Elijah elmerengve. Természetesen az iratok között olvasta, hogy a lány fiatalon, még a gimnázium befejezése előtt elhagyta a szüleit. Most már az okokat is tudta. Ami alapján tényleg nem volt nehéz elképzelni azt, hogy Klaus és Melody jelentős hasonlóságokkal rendelkeznek.
• Aha, igazán sokoldalúan megértik egymást – vigyorodott el Kol szégyentelenül célozva a korábban hallott együttlétre. Jelenlévő testvére megengedett magában egy erősen rosszalló fejcsóválást.

• Most már tényleg belátom, hogy nem lehet tőletek elvárni azt, hogy normálisan viselkedjetek – jegyezte meg Elijah Kolra és Rebekah-ra is célozva, de úgy, mint, akit végtelenül kiábrándít a helyzet. – Kol, bocsánatot kell kérned Melody-tól – közölte végül azt az egyetlen lehetőséget, ami véleménye szerint még helyre tudná hozni a sajnálatos módon kialakult helyzetet.
• Mi?! – kérdezte öccse erősen megütközve. Leginkább azért, mert ő hagyta volna, hogy a dolgok szépen maguktól megoldódjanak.
• Kol – ejtette ki az érintett nevét nem minden figyelmeztetéstől mentesen Elijah.
• És mi van, ha nem megy? Úgy értem hogyan kérjek… bocsánatot? Bocs, hogy engedély nélkül belenéztem a fejedbe és megláttam az egyik legborzalmasabb emlékeid? – érdeklődte Kol erősen hitetlenkedve és ezzel együtt jelezve, hogy ő erre teljesen képtelen.
• Kezdetnek megteszi – mondta Elijah véleménye szerint bátorítólag. Elvégre ez az egyetlen lehetőségük arra, hogy Kol kiköszörülje a csorbát.

Klaus meglehetősen felindultan nyitott be a feleségével közös szobájukba, ám bármennyire is kutatta szemeivel a helységet rá kellett jönnie, hogy Melody nincs ott. Ha csak nem vált láthatatlanná. Mivel ennek igencsak kicsi volt az eshetősége, így az ős arra a megállapításra jutott, hogy felesége a fürdőben van. Amit kifejezetten erős érzékszerveivel már meg is tudott állapítani.

Utána sem kellett mennie, mert Melody kivágta a fürdő ajtaját és egy szál törülközőben viharzott el mellette a gardrób felé. Klaus ezt megelőzendő gyorsan elkapta az egyik még kissé nedves kart, ami enyhén remegett. Ezen tette miatt sikerült kiérdemelni egy nagyon is ingerült pillantást, de felesége nem ellenkezett lévén, hogy az ereje egyértelműen nem ért fel egy ősi vámpíréval. Egyfajta sajátos kiismerhetetlenséggel pillantott a férjére, ám Klaus a szemébe nézve látta, hogy már megint csak a szokásos világtól való falat kell látnia. Ami valamilyen oknál fogva igazán rosszul esett neki.

Természetesen nem esett nehezére a fal mélyére ásni. Így aztán észrevette a lány kék szemeibe rejlő fájdalmat és szorongást is. Amit nyilván nagyon jól palástolt mások előtt, viszont vele szemben teljesen hatástalan volt, lévén, hogy saját tapasztalati alapján nagyon is könnyen fel tudta ezen érzéseket ismerni. A kék szemekben rejlő szorongó érzés kísértetiesen hasonlított ahhoz, amikor Melody meglátta a festményt, aminek ő volt a múzsája. Klaus úgy vélte, hogy a két dolog összefüggésben áll egymással, de sajnos még nem állt rendelkezésére olyan információ, ami alapján erre vonatkozóan messzemenő következtetést vonhatott volna le.

Nem tudta, hogy Kol mégis mi a fenét képzelt magáról és mi lehetett az az egyértelműen borzalmas emlék, amit sikerült megnéznie, de Klaus biztos volt abban, hogy cseppet sem lehetett kellemes. Legszívesebben addig pofozta volna öccsét még az rá nem jön arra, hogy a tapintatlan kérdései helyett inkább tanuljon végre néminemű tiszteletet mások dolgai iránt. Közben az sem igazán érdemelte volna, hogy a pofonok az összekötő varázslat miatt visszaszálltak volna rá.

Tisztában volt azzal a ténnyel, miszerint felsége nagyon is jól ismeri a világ kegyetlen oldalát. Elvégre ezért volt az, hogy elvette őt feleségül, mert biztosra vette, hogy megérti őt és soha sem fogja elhagyni. Még akkor sem, ha az öccse van annyira idióta, hogy engedély nélkül belenéz újdonsült sógornője fejébe. Akit egyértelműen rosszul érintett a kérdés. Amiért Klaus igazán nem tudta hibáztatni őt és újfent kedvet érzett ahhoz, hogy alaposan ellássa drága öcsikéje baját. Valamint egyre jobban tudni akarta, hogy mi húzódik a háttérben és bizonyos fokig irigy volt Kolra, azért, mert ő már tudja. Mégis feleségére pillantva újfent csak az járt az eszébe, hogy bármit is tudott meg öccse nem volt hozzá joga, hogy bepillantást nyerjen Melody emlékeibe és ezért aztán azon törte a fejét hogyan is leckéztethetné meg Kol oly módon, hogy az belássa, minden további kérdezősködés felesleges és a legapróbb próbálkozás is egyértelműen káros hatással lenne az egészségére.

Melody egyfajta keserű beletörődéssel hagyta, hogy Klaus kíváncsi zöld szemei kutatóan pillantsanak rá, mintha férje azt elemezgetné, hogy mi lesz a következő lépése. Zavarta ez a fajta érdeklődés, ami a szokottnál még jobban szinte a lelke legmélyéig hatolt, mégis úgy tett, mint, akit ez egyáltalán nem érdekel.

Volt elég ideje megtanulni azt, hogy, aki gyengének mutatja magát azt úgy eltapossák, hogy nem marad belőle semmi. Nem szándékozott megosztani férjével a legmélyebb gondolatit, tekintettel arra, hogy a kapcsolatuk egyértelműen nem arra épült, hogy ilyen mélyen megbíznak egymásban. Úgy vélte, hogy amolyan igencsak különös támaszai egymásnak és neki ennyi tökéletesen megfelel. Elvégre nem szerelemből házasodtak össze, hanem azért, mert mindketten egyedül voltak a világban valamilyen oknál fogva.

Nem, mintha a maga részéről nem bízott volna az ősben, de rövid élete során volt alkalma megtapasztalni azt, hogy gyakran onnan jön a legváratlanabb és ezzel együtt legkegyetlenebb támadás ahonnan egyáltalán nem is várná senki. Ő, pedig igazán nem akarta olyan helyzetbe kerülni, ami alapján később csak önmagát és a naivságát tudná hibáztatni. Mivel úgy vélte, hogy ő igazán nem volt naivnak és hiszékenynek mondható.

• Megtennéd, hogy magamra hagysz? Nem vagyok társaságkedvelő hangulatomban – morogta Melody bosszúsan jelezve, hogy ennek elérése érdekében bármire hajlandó. Persze nem állt szándékában megütni a férjét, úgy, mint ahogy korábban Kolt, de neki igazán nem kell tudnia erről. Ugyanis tudvalevő az, miszerint Klaus nagyon is felhasznál ilyen dolgokat, akkor, hogyha meg akar tudni valamit. Csak önmagát szidhatja azért, mert belement ebbe az egész házassági komédiába.
• Tudom, hogy Kol túlságosan messzire ment – jegyezte meg az ős meglehetősen ingerülten. Dühe egyértelműen nem a feleségére irányult, hanem nevezett testvérére.
• Még, hogy túl messzire ment! – kiáltott fel a lány mérgesen. - Az öcséd egyszerűen nem tudja kontrolálni a kíváncsiságát!
• Tudom… ahogy azzal is tisztában vagyok, hogy amit tett az túlment a még megbocsátható határon – biztosította Melody-t arról, hogy ő igazán nem ért egyet Kol módszerével. Másik kezét a lány meztelen és kissé még nedves vállára tette és apró önkételen mozdulatokkal simogatta azt. – Adok neked másik verbénás ékszert és megígérem, hogy ilyesmi többet nem fog előfordulni – szögezte le Klaus és már azon kezdett töprengeni, hogy milyen ajándékot adjon a feleségének védelem gyanánt a karkötő helyett.
• Még jó, hogy nem fog előfordulni! Biztosíthatlak arról, hogy Kol elfog gondolkozni azon, hogy még egyszer megéri e kockáztatni egy ilyen ütést – jegyezte meg a lány határozottan. Ismerte a saját fizikai képességeit és azok határait és tudta, hogy szemrebbenés nélkül ismételten képes lenne megtenni azt az ütést, ha valamilyen oknál fogva szükségesnek érezné azt. – Egyébként, pedig nem kell semmilyen ékszer – közölte Melody újfent fellobbanó haraggal. Mert úgy érezte, hogy férje éppen a bocsánatot akarja elnyerni Kol helyett, ami igazán nem volt kedvére való. Tekintettel arra, hogy legyen egy ékszer bármilyen szép és ezzel együtt drága – mert biztosra vette, hogy Klaus nem igazán adná alább, ha ilyen ajándékról van szó – nem pótolja azt, amit elkövettek előtte.
• Már, hogy ne kéne?! Csak nem hagyom, hogy szabadon kószálj, amikor a város hemzseg a vámpíroktól, akik bármikor megigézhetnek? – szűrte a szavakat az ős mérgesen.
• Nekem a karkötőmre van szükségem – szorította ökölbe szabad kezét és férje ekkor vette észre, hogy a nevezett tárgy ott van a kezében. Mintha továbbra is tartana attól, hogy az emlékeinek a megtekintését folytatják.
• A lánc egyértelműen elszakadt, ha ennyire akarod és fontos neked, akkor megcsináltatom, de addig is viselned kell másikat – jegyezte meg Klaus hűvösen.
• Rendben – egyezett bele Melody némileg felengedve. - Nem arról van szó, hogy kérdezett tőlem. Az egyáltalán nem zavart… egyedül csak az bosszant, hogy olyan emlékeket nézett meg, amikhez egyáltalán semmit köze sincsen – jegyezte meg a lány, mert úgy érezte, hogy magyarázatot kell adni arra a meglehetősen heves viselkedésre, amit volt szíves tanúsítani.
• Ez nem mentség arra, amit Kol tett, de biztos vagyok abban, hogy csak rólunk akart többet megtudni. Nálam már kérdezősködött korábban és mivel nem járt sikerrel megpróbálta tőled megtudni azt, amit akart – húzta el a száját az ős és újfent eszébe jutott az a pillanatnyilag igencsak csábító lehetőség, miszerint öccsével alaposan el kell majd beszélgetnie egy-két dologról.
• Persze és valahogy pont nem azokat az emlékeket nézte meg, amikre szüksége lett volna, amikben te is benne vagy, hanem olyanokat, amik csak a saját múltamat tartalmazzák – mormolta Melody és ingerülten megrázta a fejét mikor a régmúlt fájdalmas képei annyi év után ismét felszínre törtek. Ezért aztán úgy vélte, hogy igazán ideje lesz témát váltania.

• Neked vérzett az orrod? – tette az egyik ujja hegyét csodálkozva férje említett testrészére. Mert a haragtól eddig nem is tűnt fel neki ez a dolog. Igazán különösnek találta, hogy Klausnak pont akkor van ilyen úgymond sebe, amikor ő eltörte Kol orrát, mert, ha jól emlékszik korábban csak a ruhája volt csupa vér, ami egyértelműen akkor keletkezett, amikor felindultságában megölte két ostoba hibridjét. Viszont ez a nyom egyértelműen azt mutatta, hogy férjének esett baja. Igazán felfoghatatlannak tűnt, hogy Klaus orra csak úgy magától elkezdjen vérezni, tehát maradt az, hogy valaki megütötte őt. Viszont Melody megmert volna esküdni rá, hogy senkit sem látott érkezni és erősen kételkedett abban, hogy Elijah ütötte volna meg Klaust. Tekintettel arra, hogy a kérdéses időpontban Kol vele volt.
• Eltörted Kol orrát – jelentette ki Klaus röviden, mintha ezzel mindent megmagyaráznak. Közben a zsebéből elővett egy zsebkendőt és megtörölte az érintett testrészét, szerencsére csak egy kicsit volt véres, így aztán a vászondarabot eltéve ugyan úgy visszatette a kezét felesége vállára, ahogy volt. Még jó, hogy régi berögződések miatt mindig volt nála zsebkendő, mert annak hiányában a pólójába kelet volna törölnie az alvadt vért. Ami roppantul kínos lett volna, akkor is, ha ennek a felsőjének a hibridek megölése után már úgysem veszi semmi hasznát.

Melody értetlensége láttán türelmetlenül legyintett, mert tudta, hogy kijelentését ki kell fejtenie. Mivel felesége nincsen tisztában azzal, hogy Esther volt szíves ezzel a kedvesnek aligha mondható varázslattal megajándékozni őket. Nem is értette, hogy ezen fontos momentumot hogyan is felejthette el közölni vele. Talán az volt erre az egyetlen lehetséges magyarázat, hogy nem akarta, hogy sebezhetőnek tűnjön, mert ez az ostoba varázslat kicsit azzá tette őt. Legalábbis bizonyos szemszögből nézve.

• Varázslattal össze vagyok kötve a testvéreimmel, ha egyikünknek baja esik azt a többiek is megérzik – magyarázta morcosan.

• Nyilván nem szándékosan – vont le a következtetést a lány, a zöld szemekbe nézve. Ugyanis el nem tudta képzelni, hogy az egyértelműen mindig mindenre gondoló és mindenki előtt egy lépéssel járó Klaus ennyire elszámítsa magát egy ilyen varázslattal, ami ilyen sok kockázati tényezővel kecsegtet.
• Nem, igazán nem mondhatom, hogy bármelyikünk is örülne neki – adott neki igazat az ős szárazon és most először jutott eszébe az, hogy Finn is kapott egy kis tanulnivalót ebből az esetből, akkor is, ha pillanatnyilag nincsen jelen. Viszont figyelmeztetésnek igazán kiváló volt.

Kíváncsi lett volna, hogy Esther és az őt hűségesen követő Finn vajon tudják e azt, hogy ő nemrégiben megnősült. A válasz legvalószínűbben is az igen volt, tekintettel arra, hogy a természet feletti világban egy ilyen dolog aligha maradhat titokban. Érdekelte volna, hogy ezzel kapcsolatban a két árnyékban mozgó rokonának lesz e valamilyen lépése abban a macska egér játékban, amit elkezdtek, de ő mindenre felkészülve várni fogja őket és kegyetlen le fog csapni rájuk.

• Értem – mondta Melody röviden. Akit érdekelt volna ez az összekötős téma és igazán kérdezett volna még ezzel kapcsolatban, viszont férje úgy gondolta, hogy ideje lesz más vizekre eveznie a beszélgetés menetét.

• Igazán értékelem, hogy a testi épségem miatt aggódsz – vigyorodott el Klaus fölényesen. Mert a beszélgetés menete egyértelműen olyan irányba kanyarodott, ami számára egyáltalán nem volt megfelelő.
• Én nem aggódok érted, egyszerűen csak érdeklődtem, semmi több – válaszolta Melody mély meggyőződéssel. Igazán nem tehetett arról, hogy észrevette ezt és megtudakolt, hogy az alatt az idő alatt még az emeletben volt férje mégis milyen kalandba keveredett, ami ilyen nyomott hagyott maga után. Igazán szóba jöhetett volna az, hogy neki ment egy ajtónak, de úgy vélte, hogy Klaus véletlenül, de még szándékosan sem tenni ilyesmit. Elvégre, hogy nézett volna ki, ha a világ legerősebb ősi hibridje, akit legendásan verhetetlen egy ajtóval kötött közelebbi ismeretség során ilyen sebet szerez. A lány egyszerűen nem tudta megállni, hogy erre a gondolatra ne vigyorodjon el.
• Elhiszem, és, hogy bebizonyítsam neked mennyire jól vagyok úgy gondolom gyakorolhatnánk – vetette fel Klaus közelebb húzva magához feleségét és bizalmasan halkan jegyezte meg mondandóját. Érdekelte volna, hogy a lány mire is gondolhat pontosan, de ő öccsével ellentétben még nem volt teljesen hülye és tudta mit szabad és mit nem. Egyébként, pedig igazán nem akarta azt, hogy felesége úgy higgye, hogy nem érdemes a bizalmára, mert abban teljesen biztos volt, hogyha megkockáztatna egy olyan lépést, mint Kol, akkor felesége soha többé nem állna vele szóba.
• Miről beszélsz? – kíváncsiskodott Melody és erősen gyanakodva felpillantott a férjére. Kezeivel kénytelen-kelletlen megtámaszkodott az izmos mellkason, ami póló alá volt rejtve.
• Tudom, hogy korábban roppantul modortalan voltam, de most meghoztam a szükséges óvintézkedéseket – közölte bejelentését az ős úgy, mintha valami végtelenül lényeges kérdésről lenne szó. Aztán Melody észrevette Klaus szája szegletében azt a fajta lehengerlő mosolyt, ami, együttléteik során szokott feltűnni.
• Most? – adott hangot meglepődöttségének és egyszer s mint kételyének is. Úgy vélte ez nem a megfelelő idő, a hely pedig csak, akkor lett volna rendben, ha kettesben lettek volna, mivel Melody továbbra sem akarta, hogy a villában tartózkodó Elijah és Kol meghallja őket.
• Miért is ne? Azt hiszem egyikünknek sincs kedve ahhoz, hogy egy kínos vacsora keretei között üldögéljünk a testvéreimmel miközben csinálhatnánk valami sokkal… kellemesebbet is – súrolta ajkával felesége ajkait az ős sokat sejtetően és zsebéből diadalmasan elővette az öngyújtott, hogy az egyik éjjeliszekrényen lévő gyertyát meggyújtva bizonyítsa rátermettségét és erőfeszítéseit a téma iránt.

Melody pár pillanatig latolgatta magában a lehetőségeket. Vagy fent marad a férjével, hogy eltöltsenek együtt egy kis időt vagy lemennek és a vacsorát Klaus testvéreinek a társaságában töltik el. A lány a zsálya gyertyára pillantott, majd lassan érzéki mosolyra húzta ajkait.

• Szóval kellemesebbet? Azt hiszem, megfogadom az ajánlatát Mr. Mikaelsson – közölte incselkedve és beleharapott férje alsó ajkába. Tudta, hogy ebben a pillanatban az a leghelyesebb lépés, ha rábízza magát a férjére, aki tudatlanul, de őt ismerve inkább tudatosan a maga módján eltereli a figyelmét azokról az emlékekről, amit Kol volt szíves a felszínre hozni.
• Reméltem, hogy ez lesz a válassza Mrs. Mikaelsson – morrant fel Klaus és lecsapott felesége szájára.

Klaus pár pillanat alatt maga alá gyűrte a felesége minden maradék tiltakozását, ami még tudat alatt felelhető volt. Ostromolta azokat a hívogató ajkakat, karjaival, pedig szorosan magához húzta a feleségét.

Még mindig olyan furcsa volt arra gondolnia, hogy valakivel összekötötte az életét, mégis, amikor megérezte a liliom illatot, látta kecses női sziluettet és elmerülhetett a mélykék szemekben szinte minden akarat erejére szüksége volt, hogy ne szeretkezzen vele a nap túlnyomó részében. Nem, mintha ellenére lett volna ez a lehetőség, mert úgy érezte soha sem tudná megunni a lány szenvedélyes odaadását.

• Most már nem lesz semmi baj, nem engedem, hogy bántsanak téged. Az enyém vagy – mormolta Melody nyakhajlatába. A lány nem ellenkezett, leginkább azért, mert Klaus szavait valamilyen oknál fogva gond nélkül el tudta hinni és egy csepp kétsége sem volt afelől, hogy amíg a férje mellette lesz, addig senki sem fogja bántani. A birtoklásra vonatkozó mondat ellen némileg bosszúsan morogott valamit, de Klaus figyelmét egyértelműen nem vonta magára vele, mert az ős továbbra is hevesen és birtoklóan csókolta őt.

Melody pedig mivel tényleg nem akart semmire sem gondolni csak arra, hogy a férje mellette van, és olyan mindenre kiterjedő figyelemmel tünteti ki, amivel előtte még soha senki. Így aztán hajlott rá, hogy elnézze neki azt, amit mondott rá vonatkozóan. Már nem érdekelte, hogy Kol mit látott a fejében csak azt akarta és érezte, hogy Klaus bódító illata és csókjai szinte felperzselik a testét.

Klaus pólója nemsokára az szoba másik végében landolt, az ős közben lassúan ingerlő mozdulattal simította le feleségéről a törülközőt, ami ezután már a lány bokája köré tekeredett. Igaz nem sokáig, mert az ős felemelte Melody-t, aki türelmetlenül az ős nadrágjával kezdett bajlódni. Ebben a pillanatban egyiküket sem érdekelte, hogy Klaus ruhái véresek voltak. Leginkább azért, mert már megszáradtak és ez az alkalom tényleg nem volt alkalmas arra, hogy ezeket elemezzék.

Klaus felesége szőke hajába simította a kezeit és mohón az ajkaira tapadt. A nadrágját egyetlen halk morgás kíséretében lerúgta a lábáról, és hanyatt döntötte Melody-t az ágyon. Az ős gyorsan levette magáról a cipőt és az alsó nadrágot és az őt kissé bágyadtan, mégis csillogó szemekkel figyelő lányhoz simult.

• Még mindig aggódsz értem drágám? – súgta a lány szájába Klaus.
• Nagyon – vigyorodott el Melody incselkedve mikor végre némi levegőhöz jutott.
• Reméltem is, hogy így lesz – mormogta az ős. Aztán kínzóan lassú mozdulattal a lányba hatolt. Aki az ajkába harapva próbálta megakadályozni, hogy kitörjön belőle az elégedett nyöszörgés. Ez inkább kevesebb, mint több sikerrel járt.
• Klaus – motyogta férje nevét szinte könyörögve. Mikor az érintett továbbra is azt a kínzóan lassú tempót diktálta, amitől szinte az eszét vesztette. Mindketten érezték a testüket egyre jobban feszítő érzést, aztán átjárta őket az édes beteljesedés. Klaus szokás szerint felesége kebleire hajtott a fejét és élvezte, ahogy a lány remegő kezei simogatják a haját.
• Szeretem, amikor a nevemet mondod – pillantott fel felesége félig lehunyt pilláira az ős lustán és tekintette egyértelmű elégedettségről árulkodott.
• Elraktározom ezt az információt – mormolta Melody álmosan. Ujjaival továbbra is férje szőke fürtjeit cirógatva. Aztán lassan álomba merült. Klaus ismét megcsókolta felesége ajkait. A terv, amit a megnyugtatására eszelt ki, vagy legalább a figyelmének az elterelésére használt tökéletesen bevált. A kivitelezés, pedig mindkettőjüknek kedvére való volt. Elégedetten merült ő is az álomba és szokása szerint annyira szorosan feleséghez bújt, amennyire az lehetséges volt.